Felidézték salgótarjáni kötődéseiket a színművészek

 A József Attila Művelődési Központ által rendezett, hónapok óta tartó sorozatnak két közös nevezője van: az egyik, hogy Salgótarján várossá nyilvánításának 100. évfordulója jegyében szerveződik, a másik pedig az, hogy a neves meghívottak mindegyike szorosan kötődik a nógrádi megyeszékhelyhez gyermek- és ifjúkora, illetve induló léptei okán.

A KultPont Kávéház kamaratermének színpadán elsőként Kocsis Pál foglalta el a helyét Szily Nóra – akinek bevallása szerint szívügye ez a műsor – mellett. Bár a színművész életének jelene is meglehetősen érdekes, a diskurzus természetesen ezúttal is a múltba tekintéssel kezdődött. Ebből – egyebek között – kiderült, hogy neveltetése kizárólag az anyai ágra vezethető vissza. Nagyon sokat köszönhet édesanyjának és az ugyancsak nagyon szeretett nagymamájának. Nem éltek úgymond jól, de ami nagyon kellett, megteremtődött. Általános iskolába szeretett járni, a Petőfiben már óvatosan bontogatta a szárnyait. 

Kiderült, hogy gyorsan tanul, könnyen jegyez meg szövegeket, gyakran küldték szavalóversenyekre is. A Madách Imréről majd Koós Károlyról elnevezett gimnáziumban, illetve építőipari szakközépiskolában eltöltött időszak felemásan sikerült számára. E tanulmányai nagyon rosszul indultak, minthogy az első osztályt a sok hiányzás miatt meg is kellett ismételnie. 

A honvédségnél nem kis gondot okozott számára, hogy – minden tiltakozása ellenére – építészeti feladatokat bíztak rá. Maga sem tudja pontosan, hogy mikor indult el nála a vezérhangya, azaz határozott úgy, hogy mindenáron színész lesz. Az biztos, hogy ehhez nagymértékben járultak hozzá a KiViSzI-ben – egy akkoriban alakult tizenéveseket tömörítő színjátszó csoportban – és a legendás, még a 19. század végén alapított acélgyári Petőfiben szerzett benyomásai, tapasztalatai. Utóbbiakat főként a fiatalok körében szerezte különböző darabok bemutatása során. 

Teli önbizalommal jelentkezett a színművészeti főiskolára, ahová harmadik nekifutásra vették fel. Nem volt ez véletlen, hiszen az első esetekben egyáltalán nem készült fel. 1996-ban diplomázott Kerényi Imre osztályában. Ekkor szerződött Kaposvárra, ahol szép éveket töltött – volt osztályvezető tanár is az ottani egyetemen, s ott ismerte meg élettársát is, akitől két leánya született –, mégis keserű szájízzel volt kénytelen eljönni. 2012-től 2014-ig Miskolcon dolgozott, majd hét esztendőn át a kecskeméti színház tagja volt. E kapcsolatnak is rossz vége lett, amit nem volt könnyű feldolgoznia. Egyébként is megszokta már a különleges élethelyzeteket, hiszen annak idején Budapesten is tarjáni prolinak nézték. Jelenleg szabadúszó, ebbéli minőségében rendezett és játszott is már szülővárosa Zenthe Ferenc Színházában. 

Ugyancsak nem mindennapi személyiségként mutatkozott meg Szily Nóra következő vendége, Kiss Péter zongoraművész. Már óvodáskorától kezdve úgymond szerethető rosszcsontként tartották számon. Kisgyermekként bányász vagy seriff szeretett volna lenni, de már ugyancsak nagyon fiatalon kialakult benne a tánc és a zene iránti vonzalom. Az utóbbi különösen akkor erősödött meg, amikor apai nagyszülei révén örökölt egy harmonikát és egy citerát. Az is hamar kiderült, hogy kitűnő hallása van s ilyen készséggel aligha kerülhette volna ki a zeneiskolai tanulmányokat. S, hogy leginkább a zongora áll hozzá közel, az – többek között – úgy derült ki, hogy zongorakottákat vitt a hegedűórákra is. 

A jövője jószerivel akkor dőlt el, amikor Somogyi Zoltánné tanárnőhöz – aki nem mellesleg ott ült a nézőtéren – került, s vele átugrottak néhány évet. Erősen öntörvényű személyisége okán sem volt kétséges, hogy zeneművészeti középiskolába jelentkezik Budapestre. Két és fél évig kollégista is volt, s e próbatétel akkor szűnt meg, amikor édesanyja is a fővárosba költözött. Bár gyakorolni nem szeretett – manapság sem szeret – a hivatás- illetve küldetéstudat egyre erősebb lett benne, s szinte egyenes útja volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, amelynek elvégzését követően először óraadó tanára lett, majd néhány éve már tanársegédként az oktatója is. 2018-ban a doktori iskolában is diplomát szerzett. 

Az utóbbi években több hazai és külföldi mesterkurzus közreműködőjeként jegyezték, s fiatal – harminchat éves – kora ellenére máris nehéz felsorolni, hogy hol koncertezett s kikkel, milyen hírességekkel együtt lépett fel. Tagja egy kamarazenekarnak, s egy másiknak alapítója is. Mint elmondta: szívesen lép fel egyedül, de együtt másokkal talán még inkább. 

Kiss Péter azt sem hallgatta el, hogy nem könnyű – rendszerint egyedül – türelemmel viselni egy-egy hosszú utazással, megannyi repüléssel, szállodaváltással járó kellemetlenségeket. A világlátás bizony áldozatokkal is jár. Arra a kérdésre, hogy Pesten talán zátonyra is futhatott volna a pályája, Kiss Péter helyeslően válaszolt, minthogy egy hajléktalan hosszú ideig tartó támogatása közben akár e csoport tagjai közé is sodródhatott volna. Szerencsére nem így történt, pályája mondhatni töretlenül ível felfelé… 

Ritkaságszámba megy, hogy két különböző művészeti ágban jegyzett ember annyira szereti a természetet, mint Kocsis Pál és Kiss Péter. Előbbi – miután távoznia kellett Kaposvárról – egy Kecskeméthez közeli tanyán – amelyről számára csak később derült ki, hogy egykor Bessenyei Ferenc birtoka volt – él. Szívesen gazdálkodik – úgynevezett aranykalászos tanfolyamot is végzett –, hucul lovakról, juhokról és sok baromfiról gondoskodik családjával együtt. A természetközelség megerősíti összetartozásukat is. Kiss Péter erősen kötődik Salgótarjánhoz, de innen gyakran utazik édesapjához Szécsényfelfaluba, ahol traktort vezet, s különböző mezőgazdasági munkákat végez.