A közönség kedvence volt a balkezes gyarmati bombázó

– Az 1970-es években szinte minden kisfiú érdeklődése egyértelműen a labdarúgás felé fordult. Ön mégis a kézilabdát választotta. Miért?

– A Mikszáth utcában, a mai művelődési központ helyén álló házban nőttem fel, sok hasonló korú gyermek között. Volt egy nagy tűzfal, ahhoz csépeltük a labdákat. De nem csupán a focit rugdostuk, hanem előkerült a kisebb formájú játékszer is. Ám ez önmagában kevés lett volna az érdeklődés ilyen komoly feléledéséhez. A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába jártam, amikor odakerült tanítani a romhányi származású, Szombathelyen végzett testnevelő, Koczka Imre, aki a munkájával párhuzamosan aktívan kézilabdázott az akkori BSE megyei csapatában. Ő figyelt fel rám, pontosabban az erős lövéseimre, és ajánlotta, behatóbban foglalkozzam a sportággal. Elkezdtem az edzésekre járni, hamar megszerettem, ott is ragadtam.

– Ebben az időszakban jelentős átalakulás érte a városi férfi kézilabdázást.

- Zajlott egy korosztályváltás, ami a beilleszkedésemet is meglehetősen megkönnyítette. Olyan fiatal, velem egykorú, vagy alig idősebb társak közé kerültem, mint a Kovács-testvérek, József és Sándor, a Cseri-fivérek, Péter és Pál, és Leszák Kálmán. Lombos István és Kiss Sándor, az edzők, jó szemmel figyeltek fel a képességeinkre, és hamar a felnőtt gárdába kerültünk.

– Az első NB II-es feljutásból már kivette a részét.

– Tizenhét évesen egyre több lehetőséget kaptam az 1978-ban Nógrád megyei bajnoki címet szerzett csapatban. Sőt, az osztályozó sorsdöntő mérkőzésén a kispadról beszállva három gólt szereztem, amire mai napig nagyon büszke vagyok. Emlékszem, milyen izgalmas meccseket játszottunk a „Bajcsy-katlanban” az általános iskola udvarán. Eközben megyeválogatott lettem, és az ifjúsági válogatottba is meghívtak, de akkoriban dúlt a szerelem a későbbi feleségemmel, ezért a svédországi Európa-bajnokságról lemaradtam.

– Jött a katonaság.

– Jó helyre soroztak be, mert a gyöngyösi Honvéd Zalka SE-ben megfelelő szinten folytathattam a pályafutásomat. A leszerelés után azonban hazaigazoltam.

– Ekkor jött élete legnagyobb szakmai kihívása?

– A balassagyarmati kézilabda 1983-ban válságba jutott. A BSE, az anyaegyesület nem támogatta a kézilabda szakosztály működtetését, ezért az év nyarán a Kábel SE átvette a csapatot. Ekkor keresett meg az NB I-es Komló, igen kecsegtető ajánlattal. Válaszút előtt álltam. Itthon a család, az alig egy éves Alika, odaát a karrier lehetősége. Összedugtuk a fejünket és a maradás mellett döntöttünk.

– Két év múlva felkerültek az NB II-be, aztán 1990-től már a másodosztályban kézilabdáztak.

– Gyönyörű esztendők ezek. Az 1986-ban Balassagyarmatra került Bán Tiborral kiváló párost alkottunk és nem csak a pályán, a magánéletben is jó barátság szövődött közöttünk. Ketten együtt rendszeresen kétszáz gól felett „termeltünk”, egymás gondolatait ismertük. Később jöttek a „katonák”, vagyis a határőrséghez besorozott társak, és akadt olyan bajnoki szezon, amikor még érmes reményeink is lehettek. Végül többszöri ideiglenes leállás után harmincnégy évesen fejeztem be az aktív játékot, de kedvtelésből, az öregfiúk közé ezután is többször visszatértem.

– Mennyire követi ma figyelemmel az utódokat?

– Alig-alig. Meccsre ritkán járok. Ez már nem az én világom. Sajnálattal tapasztalom, hogy a mostani NB I/B-s társaságban csak hírmondók akadnak a hazai nevelésű tehetségekből. Őszintén remélem, azért a jövőben változik a kép, és Balassagyarmaton a balassagyarmati játékosokért szoríthatunk a nézőtérről. Addig is megelégszem a civil munkámmal és sokat vagyok együtt a két iker lányunokámmal, akik nőnek, mint a gomba.