Kárpátalján járt a romhányi Dalárda

Alig pitymallik, de én már teszek-veszek: kávét készítek oda, újra ellenőrzöm úti csomagomat, benne van-e minden szükséges holmi. Nem nagy útra megyek, csupán egy „macskaugrásra”, Kárpátaljára indulok. Eddig sosem jártam arra. A szovjet időkben nem is igen lehetett utazgatni, később meg másfelé mutatott kocsim rúdja. De most lehetőségem nyílt rá a romhányi Dalárda és a Rákóczi Szövetség jóvoltából. Ide indulok tehát ma reggel, Husztnak romvára felé.

Az út unalmas. De süt a Nap, így vidámak vagyunk, bolondozunk, nagyokat nevetünk. Az első tervezett megállónk Borsi, Rákóczi Ferenc nagyfejedelmünk születési helye. Ez már Szlovákia. A borsi Rákóczi-kúria bizony elég lepusztult, elhanyagolt, mint majdnem mindegyik főúri lakhely minálunk. Mert a pártos történelemszemlélet zajgásában elpusztultak értékeink. Elpusztítottuk ostoba daccal, póri haraggal. Aztán most hozd helyre, építsd újra, kínlódj! Valami ilyesmit látok, érzek itt. A Dalárda felsorakozik a hatalmas Rákóczi-mellszobor előtt. Szalag kerül a koszorúk mellé, és fölhangzik a dal, „Istenért, hazáért éltünk ezer évet”. A busz ablakából látom a cirill betűs helységnévtáblát: Uzsgorod. Persze, ez Ungvár, ide a Bercsényi-vár miatt jöttünk. Monumentális ez az erődítmény, csodálatos a palota. A vár egyik lőréséből rálátok a városra. Nem szép…

Még tán hetven kilométer választ el mai utunk utolsó állomásától, az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthontól Nagydobronyban. Esteledik már ugyan, de az aulában összegyűlnek a gyerekek, és szinte révületben hallgatják a Dalárdát. De örülnek ezek a meglett férfiak is, hogy örömet okozhatnak énekükkel. Aztán vége a napnak, a gyerekek ficseregve mennek vacsorázni, és mi is eltesszük magunkat holnapra. Ami egyáltalán nem vonzó. Fúj a szél, hideg van, esik az eső. Munkács a cél, Zrínyi Ilona, a hős asszony vára, amit egy éven át védett Caprara tábornagy ostroma ellen. Felhő burkolja a várat, eső mossa. Szégyenszemre kihagyom ezt a látványosságot, rossz lábammal nem vagyok hajlandó fölbicegni az erősségbe.

Utunk Visk felé vezet. A buszban csend van, szendergünk. Nem a lelkesedés lanyhult, egyszerűen kedvetlenek vagyunk, akár az időjárás. A viski iskolában fogadnak minket. Magánházaknál szállásolnak el vendéglátóink. Mi négyen az iskola magyartanárához, Évához kerülünk. Lehet, hogy szegénység van Kárpátalján, lehet, hogy alacsonyak a fizetések, de Éva és édesanyja tejjel-mézzel folyó Kánaánt teremt körénk. Csodálatos a vendégszeretetük. Este vissza az iskolába. A Dalárda dalcsokorral kedveskedik vendéglátóinknak, majd ők is előadják műsorukat. Gyerekek, táncok, énekek, aztán beszélgetés, vidámság. Késő estig tart a barátkozás.

Másnap reggel irány a Szinevéri-tó. Fönt, a hegyek között van ez a Bánki-tóhoz hasonló tavacska. Itt már nem beszélnek magyarul. De az eső esik rendületlenül. Innen már hazafelé vesszük az irányt. Öröm volt találkozni ezekkel a kedves kárpátaljai emberekkel, öröm volt itt lenni, énekelni nekik és magunknak.

A Dalárdáról

Az eredeti, Romhányi Földműves Dalárdát 1921-ben alapította Sebestyén kántortanító 40 fővel. Leginkább egyházi ünnepeken szerepeltek. Az 1960-as évekig működött, aztán valami oknál fogva megszűnt. 2008-ban néhány lokálpatrióta romhányi fejében született meg a gondolat, hogy ezt a hagyományt folytatni kellene. Az ötletnek megnyerték Hajdú Éva tanárnőt, a romhányi iskola pedagógusát, aki örömmel vállalta el a művészeti vezetést, a próbák vezénylését. A repertoárt is ő állította össze: bordalok, katonanóták, egyházi énekek. Gyakran szerepelnek a környékbeli községek rendezvényein, de külföldön is. Testvérkapcsolatuk van Beregszásszal, a beregszászi református egyház énekkarával. De énekeltek Erdélyben: többek között Csernakeresztúron, Hátszegen. A Felvidékkel is kapcsolatban állnak, rendszeresen szerepelnek Ipolyvarbón, a március 15-i ünnepen. Zászlójukra, ami pontos másolata az eredeti dalárda zászlajának, hímezték ars poeticájukat: „Egész Magyarországért, Nagy-Nógrádért dallal előre.”