Kiváló taktika is kellett ahhoz, hogy a nógrádi győzni tudjon Mexikóban

– A Tokióban szerzett olimpiai ezüstöm után nagyon megváltozott minden, mert a sportág rám hivatkozva próbálta megszerezni a szükséges hátteret – kezdte Hesz Mihály. – Én azt mondtam, hogy megpróbálok többet tenni azért, hogy legközelebb, Mexikóban jobb legyek, erősítettem, hajtottam tovább. Profi módon készültem rá. Sokszor volt, hogy Vácról leeveztem harminc kilométert az edzésre, majd a tréning után haza is eveztem. Sokszor éreztem, hogy milyen rengeteg kilométer ez. Amikor odakerültem a döntőbe, arra gondoltam, hogy a többiek ezt nem csinálták meg.

A négy év során a nagy nemzetközi versenyeken megpróbáltam helytállni. Úgy készültem, hogy 2-3 kilónyi pluszsúlyt tettem a hajómba, hogy küzdjek, erősödjek, de ha kiveszem a súlyt, mindenkit meg tudjak verni. El is könyvelték, hogy engem játszi könnyedséggel meg tudnak verni. Az edzőm is partner volt abban, hogy ne mutassuk meg a többieknek, hogy mire is vagyok képes, és megvédett, amikor kritizáltak azért, mert nem jöttek az eredmények úgy, ahogy képzelték.

Időközben feljött egy szovjet kajakos, aki nem erejével, hanem nagyon jó képességeivel, technikájával emelkedett ki, és nem volt buta. 1967-ben versenyeztünk egymás ellen. A szokásos módon lemaradtam a táv első felében, majd biztattam magam, hogy hátrányomat ledolgozzam. Hétszáz méternél utolértem, ő rám nézett, és úgy elhúzott, hogy két hajóhosszal, azaz tíz méterrel megvert, én pedig végül csak harmadik lettem. Ezek után még többet edzettem, hogy őt is meg tudjam majd verni.

– Aztán jött Mexikó…

– Akkor én voltam a legjobb magyar, és mindenki azt mondta, hogy meg kell nyernem az olimpiát. Ez iszonyatos terhet rakott a vállamra. Az volt az egyik legnagyobb feladat, hogy elodázza tőlem ezt a terhet. A másik nehézség a verseny helyszínéből fakadt. 2600 méter magasan kevés volt az oxigén, erre kellett tengerszinten felkészülni. Én azt találtam ki, hogy az edzéseken nem veszek levegőt, de keményen hajtok. Sokszor volt, hogy ájulásig is elmentem. Ezt a területet próbáltam minél tovább kitágítani. Nagy odaadással készültem, mindent megtettem, hogy jól szerepeljek. De azt senki nem tudta megmondani előre, hogy ez mire lehet elég. Próbáltam az esélyesek felelősségét kizárni, mert ha magamra veszem, csak rossz irányba terelt volna.

– Mi volt a különbség az előző olimpiához képest?

– Ezúttal az olimpiai nagy faluban kaptunk szállást, Tokióban messzebb voltunk. Ott nemzetközi szakácsok főztek, amiből csak a ham and eggs volt ehető, és amikor már két hete azt ettük, akkor már minden bajunk volt. Mexikóban saját szakácsunk volt, aki magyar ételeket készített, így nem esett vissza a teljesítményünk.

– Visszatérve a nyomásra, mennyire várták öntől az aranyat?

– A szállásunkon volt egy nagy tábla, ahol a magyar érmesek és pontszerzők eredményeit gyűjtötték össze. Egyszer csak megálltak az éremszerzésben a magyarok, és az esélyesek is csak botladoztak. Ekkor azt mondták, hogy na, majd jönnek a kajakosok… Mindenki ránk számított. A probléma az volt, hogy az ezerméteres egyes mindig az első szám, tehát én kezdtem a sort. És a régi sorminta szerint, ahogy az első végez, úgy végeznek a többiek is utána.

Megkérdeztük: Megbecsülték mint olimpiai bajnokot?

– Nem úgy kezdtem el sportolni, hogy ebből bármilyen anyagi előnyöm ­származzon. Nem volt mozgatóerő az anyagi oldala. Az mozgatott, hogy bennem megbízott az edzőm, megbízott Magyarország és azok, akik a televízió előtt szurkoltak, azok az adófizetők, akiknek a pénzéből gyűlt össze nekünk a felkészülésünkhöz szükséges háttér. Ezeknek az embereknek meg kellett adnunk azt az érzést, hogy értük is küzdünk. Ott Hesz Mihály voltam, de a magyar Hesz Mihály. Mindig úgy fogalmazódott meg bennem, hogy a magyar nép a kajakos, a dárda a kajak, és a dárda hegye, a csúcsa vagyok én. Ha az kicsorbul, az eredmény nem lesz jó. Nekem kellett azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznem, hogy a dárda hegye ne csorbuljon ki.

– Egy apróbb közjáték is meg­zavarta előtte…

– Ebben az időben jött be az a versenyfelkészülési forma, hogy a rajt előtt legalább egy-másfél órával az ember ­leevezi a távot, hogy az idegeskedést levezesse, és az elképzelt taktikát mélyebben rögzítse, mert a verseny élesben megy, ott már nem lehet gondolkodni. Akkorra már mindennek automatikusnak kell lennie. Utána visszamentem a csónakházban, hogy amennyire csak lehet, rápihenjek a döntőre, meditáltam. Szóltam az egyik edzőnek, hogy negyven perccel rajt előtt ébresszen fel, és befeküdtem az egyik hajó alá. Megmondom őszintén, elaludtam. Az edző nem szólt, és magamtól felébredtem, fél órával a rajt előtt. Ha nem ébredek fel, senki meg nem talált volna, és nem lettem volna bajnok.

– Amihez a kiváló taktika is kellett…

– Tudtuk, hogy ha nem figyelünk oda, hatszáz méternél bekövetkezik az az oxigénhiányos állapot, ami eldönthet mindent. A többiek tudták rólam, hogy gyengén rajtoló versenyző vagyok, és később erősítek bele. Azt mondtam magamban, hogy próbáljuk őket összezavarni, és olyat kell csinálnom, amit nem szoktak meg tőlem. Ez azt jelenti, hogy a rajt után úgy elindultam, ahogy csak tudtam. Kétszáz méternél egy fél hajóval én voltam elől. Mivel tudták, hogy jó az állóképességem, összezavarodtak és elkezdtek kapkodni. A levegőt is kapkodták, de csak felszínes oxigénfelvételre volt képes a tüdejük. Ekkor visszaengedtem, visszaállt a keringésem, és figyelő álláspontra helyezkedtem. Lemaradtam két hajóhosszal, ez nálunk körülbelül tíz méter. Vitray be is pánikolt, mert sehol sem látott a monitoron. Én a hatszáz méterre koncentráltam, ezt nagyon sokat gyakoroltuk. 30–40 csapást teljes erőből megnyomok, majd visszaengedek, és megint elölről, amíg az erő tart.

A szovjet fiú mellettem indult, mellette egy dán, aki 1960-ban megverte Szöllősit. Tőlem jobbra az a svéd, aki megvert Tokióban. Benne voltam a sűrűjében. Hatszáz méternél robbantottam, és ami a nagy meglepetés volt, hogy mindenkit könnyen előztem le. Nem bírták. Eszembe jutott az egy évvel ezelőtti szituáció, hogy a szovjet könnyedén lehagyott. Most másfél méterrel elé mentem, és néztem, hogy ő mikor robbant. Persze ziháltam már rendesen, de láttam, hogy nem jön a szovjet. A többiek mind lemaradtak már. Amikor felnéztem, láttam, hogy már csak száz méter van hátra. Mondtam magamban, hogy ezt már nem adom ki a kezemből, és ami még maradt bennem, mindent kiadtam magamból. Az utolsó 30–40 méteren már én is szinte elszédültem, nem nagyon láttam, jóformán csak arra törekedtem, nehogy beboruljak. Amikor a cél után szétnéztem, láttam, hogy mindenki mögöttem, arra gondoltam, ez nem is rossz. Amikor láttam a táblán, hogy az én nevem van legelöl, akkor esett le, hogy ebből arany lesz. Hatszáz méterig nem mertem elhinni, hogy ez lehet a vége, mert az előző év kudarca ott motoszkált a fejemben.

– De sikerült megcsinálni…

Egy csodálatos érzés, ezt nem is lehet elmondani. Olimpia négyévente van, teljesen más szelleme van, mint egy világbajnokságnak, itt egy csomó sportág legjobbjai gyűltek össze, és azokkal vagy együtt. Amint korábban említettem, az olimpián nagy terhet jelentett, hogy a kajakosoknál én voltam az első induló. A győzelmem után megnőtt a magyar szurkolók száma, és a sikeremen felbuzdulva más is győzni tudott, és mindenki nyert érmet. Többen is megköszönték azt, hogy erőt adtam nekik és utat mutattam. Feldobódtak, maguk fölé nőttek.