Kézilabdahalál: az utolsókat dobhatják a balassagyarmati kézisek

Kesergek. Ha nem így állna a helyzet, hogy a fájdalmasan bekövetkező halált siralmas szenvedés előzte meg, még kövér könnycseppeket is hullajtanék. Siratom azt a közeget, amely sportolóvá formált, ahol játszottam, ahol a női csapat edzője voltam. Félő, hamarosan megszövegezhetjük a Balassagyarmati Kábel SE fejfáját: élt negyven évet. 

Annak idején, 1983-ban a Magyar Kábel Művek gyáregységének vezetői tárt karokkal fogadták a BSE-ből eltanácsolt – sőt, inkább csúnyán kiebrudalt – férfi kézilabdázókat, stabil pénzügyi hátteret biztosítottak, és megindult a felemelkedés. A megyében szereplő gárda röpke hét éven belül feljutott a sportág második vonalába. Olyan kiválóságok pallérozódtak itt, mint az ifjúsági válogatottságig jutó Kertész Gábor, illetve a szintén NB I.-ben megforduló Cseh Attila, Ocsovai Zsolt, Sagyibó Viktor és Kovács Gábor. 

Persze akadtak hullámvölgyek a szereplésben, ilyenek voltak például az ezredforduló környéki esztendők, de kitermelődött egy új nemzedék, majd Kajdy Norbert és társai 2007-ben visszajutottak az NB I/B-be. 

Csakhogy már akkoriban jelentkeztek a gondok, elsősorban az utánpótlás-nevelésben. Miközben a felnőttek szépen meneteltek, és 2013-ban feljutottak a csúcsra, amikor a Magyar Kupa négyes döntőjében a fiúk a televízió országos nyilvánossága előtt mérkőztek a Pick Szeged és a Csurgó együttesével, a bázisban igencsak akadozni kezdett a gépezet. Mert hogyan is fordulhatott elő, hogy az ifjúságiaknál ahány idény, annyi edző, azaz az egymást követő szezonokban más-más szakember irányította a fiatalokat. Így nem lehet építkezni, képtelenség szilárd alapokat teremteni. Amíg a felnőttlegénységben egymás váltották a más tájakról jött idegenlégiósok (bizonyára sokan emlékeznek a kubai származású ébenfekete átlövő, Savón góljaira), addig nem akadt olyan ifjú tehetség, aki tartósan beverekedte volna magát a nagyok közé – ami egyértelműen a kidolgozatlan szakmaiháttér-műhelymunka hibájának róható fel. 

Nem csoda, ha két éve automatikusan jött a kiesés, de még így is sikerült egy meghatározó alakulatot összehozni az NB II.-ben, igaz, akkor már súlyosbodtak az anyagi nehézségek, megérdemelt juss hiányában egyre kedvetlenebbül kézilabdáztak az Ipoly partján, mint például a korábbi válogatott klasszis Buday Dániel. A Kábel SE még így is toronymagasan nyerte meg a bajnokságot, de az újabb feljutást már nem vállalták. 

Ekkor lehetett (volna) a helyi játékosokhoz nyúlni. Ám nem nagyon volt kihez. A frissen szerződtetett edző, Gindeli Panna lelkesen látott munkához, mégsem jött ki a lépés, mi több, rémisztő vereségek születtek sorra, még hazai pályán is. Időközben megalakult egy új elnökség, szép tervek formálódtak, amelyek azonban az asztalon maradtak, a süllyedő hajóról pedig csak léptek le a matrózok, köztük az új elnök is. Az edzőnő és tanítványai azonban még kitartanak, a fiúk kiállnak a mester mellett, kérdés meddig. Maga az a nonszensz, hogy egy messzi földről érkezett elhivatott kisasszony több fantáziát lát a balassagyarmati férfikézilabdában, mint a több évtizede itt ténykedő urak. Ő biztosan addig le nem lép a foszladozó tutajról, amíg annak csak egy négyzetcentimétere is kikandikál az örvénylő vízből. 

A kiesés szinte elkerülhetetlen, miként a közelgő vég is. És nem hiszem, hogy a balassagyarmati férfikézilabda egyhamar főnixmadárként feltámad a poraiból.