Szinte lóháton született a gyönyörű somoskőújfalui lovas

– Hogyan került közel a lovakhoz?

– Némi túlzással élve lóhátra születtem. Nagyapámnak, Kakuk Józsefnek mindig is voltak paripái. Születésem után pár héttel már találkoztam lovakkal, amikor a szüleim kivittek az istállóhoz. Akkor kezdődött minden.

– Fel tudja idézni a pillanatot, amikor először ült nyeregbe?

– Nem emlékszem pontosan, de még nagyon kicsi voltam. Biztosan tudom, hogy úgy öt-hat éves lehettem, amikor lekerültem a futószárról, és már egyedül, illetve önállóan lovagoltam az oktató felügyelete mellett követve a testvéremet, Balla Dórát. Ő három évvel idősebb, mint én és a korából fakadóan természetesen jóval rutinosabb volt nálam, így sokat tanultam tőle, valamint az általa lovagolt paripáktól.

– Önálló döntés volt, hogy előbb-utóbb versenypályára lép?

– Abszolút, hiszen a szüleim nem erőltettek rám soha semmit. Sőt, azt se a nővéremnek, se nekem nem engedték, hogy élsportolói szinten űzzük a szívünknek oly kedves tevékenységet. Én kilencévesen vártam először a rajtjelre. Akkor még a pónim hátán lovagoltam, és több versenyen szép eredményeket értünk el. Így például 2009-ben is részt vettem egy Championátuson a kis méretű társammal. A legszebb emlékeim egyike, amikor megtudtam: a dobogó legfelső fokára ugrattam fel vele. Persze később, ahogy teltek-múltak az évek, kinőttem a pónikategóriát és átnyergeltem a normál méretű lovakra.

– Feltételezem, az iskolai évek alatt se mondott le róluk.

– Természetesen nem. Ez úgy működött nálunk, hogy nap mint nap elmentünk reggel az iskolába, ott voltunk, hazaértünk, majd ledobva a táskát szinte azonnal szaladtunk ki a testvéremmel a kedvenceinkhez. Persze ez sosem ment a tanulmányaink rovására.

– Végül a szenvedélyből hivatás vált?

– Lényegében igen. Már gyerekként is az oktató mellett segítettem a lovak előkészítésében, pucolásában és nyergelésében. A tanulmányaim befejezése után irodai munkát végeztem egy hivatalnál, de rá kellett jönnöm, hogy amit tényleg szeretek csinálni, az az oktatás. Az elhatározást végül tett követte, így immár hozzávetőleg öt éve gyerekeket és fiatalokat tanítok arra, mit, hogyan csináljanak a lóháton. Azt hiszem, nincs is szebb annál, mint amikor a kicsik napról napra a szemeim előtt fejlődnek.

– Különleges célkitűzéssel vágott neki egy versenynek a kö­zelmúltban. Mesélne erről?

– Az idei Platthy József nemzetközi díjugrató versenyen százhúsz centiméteres kategóriában hibátlan pályát akartam lovagolni, hiszen tudtam, így biztosan kvalifikálni tudom magam az országos díjugrató bajnokság bábolnai döntőjébe. Ahhoz, hogy oda bejusson valaki, három pályát kell teljesíteni egy adott magasságon. Amennyiben valaki az összeset hiba nélkül végigcsinálja, biztosan részt vehet a rangos megmérettetésen. Persze ez nem kötelező szempont, ellenben hibaponttal kétséges a győzelem.

– Ön sikerrel vette az akadályokat?

– Igen! Korábban már teljesítettem két hibátlan pályát, majd a somoskőújfalui versenyünkön a százhúsz centiméteres kategóriában hibátlan lovaglással az élen végeztem Soraja nevű lovam hátán. Emellett indultam még egy Kisbéri Elina nevű kancával száz, illetve száztíz centiméteren is. Ez előbbi esetben a második helyet sikerült megszereznünk, míg utóbbin a csúcsig ugrottunk. A tanítványaimra is büszke vagyok, hiszen két első helyen túl további szép eredményeket is elértek.

– A kedvence hátán sikerült az álomeredményt elérni?

– Valójában nincs kedvenc lovam, hiszen mindig az a favorit, amelyiken éppen ülök. Ugyanakkor Soraja valóban közel áll a szívemhez. Ötéves volt, amikor először felültem rá, azóta pedig eltelt tizenegy év, amely idő alatt igazi társakká váltunk. A hosszú együtt töltött idő természetesen a kapcsolatunkban is megmutatkozik, hiszen szinte elég kigondolnom valamit, és ő már csinálja is.

– Reszketnek még a térdei, amikor a pályára szólítják?

– Egy kis drukk szerintem természetes, de én sosem izgulok túl egy-egy próbatételt. Ennek az alapos felkészülés is az oka. Az edzéseken rendszerint a versenymagasságnál öt-tíz centiméterrel feljebb helyezzük a rudakat. Emellett a százhúsz centiméteres megmérettetésen azért sem láttam értelmét izgulni, mert sokszor versenyeztem már ezen a magasságon. Az eddigi legnagyobb akadály, amin keresztülugrattam, száznegyven centiméter volt.

– Milyen magasságokat tervez még meghódítani?

– Szeretnék több országos, valamint nemzetközi bajnokságra is eljutni a jövőben, méghozzá lehetőség szerint egyre magasabb akadályok felett szárnyalva lóháton. Emellett a belovagolás előtt álló csikókat is nagy pályára szeretném felkészíteni, ha lehet, akkor százötven centiméteren vagy afelett szeretnénk velük versenyezni. Lényegében nekünk csak edzenünk kell ahhoz, hogy e célkitűzéseket megvalósítsuk, és a lehető legjobban fel tudjunk készülni a megmérettetésekre, mivel a nagyszüleinknek hála, ezentúl minden feltétel adott a sikerhez.

Atlétikában is megcsillogtatta tehetségét

Lenkóné Balla Annamária 1997. január 7-én látta meg a napvilágot, Salgótarjánban. A Kodály Zoltán Általános Iskola elvégzése után a Madách Imre Gimnáziumba nyert felvételt, ahol a lovaglás mellett atletizált, így például magasugrásban és futásban is megcsillogtatta a tehetségét. Miután a gimnáziumi légkört nem érezte magáénak, a tizedik évfolyam befejezése után átjelentkezett a Nógrád Megyei Szakképzési Centrum Kereskedelmi és Vendéglátóipari Technikum és Szakképző Iskolába, amely intézményben megszerezte az érettségit. Az iskolaváltást követően abbahagyta az egyéb sporttevékenységeket. Amint a huszonnégy éves díjugrató elmondta: a nagyszülei, a szülei, a testvére és férje, Lenkó Csaba támogatása nélkül az eddig elért sikereire legfeljebb álmokként gondolhatna. A lovaglás mellett jelenleg a gyereknevelés tölti ki az életét, hiszen 2020-ban életet adott kisfiának, Csabának.