Menetelnek a talján legények – három mérkőzésből három győzelem

Igazat adtam neki, de azért óvatosságból azt feleltem, nem eszik olyan forrón a spagettit, várjuk meg a harmadik csoportmeccset, akkor már jobban tisztul a kép.

Nos, letisztult. A talján legények hihetetlen magabiztossággal, kapott gól nélkül robogtak be a nyolcaddöntőbe, ezzel egyértelmű igényüket bejelentve a végső aranyéremre.

Ez a squadra azzurra már nem az a csapat, amelyikkel megismerkedtünk, pontosabban, amelyiken szörnyülködtünk az elmúlt két évtizedben. A bekk-királyok tizenegyének teljesítménye Materazziék idejében másból nem állt, minthogy sok ínséges 0–0-val, de azért gondosan begyakorolt tizenegyesekkel elvergődjenek a döntőig, hogy ott ismét egy gól nélküli döntetlennel untassák, majd a büntetőrúgások során körömrágásig izgassák szurkolóikat, így eljuttatva őket a végén a mennyországba. Nem mondom, mindent összevetve ez hasznos elképzelés, de korántsem korszerű.

Aztán bekövetkezett a „nagy koppanás”, és 2018-ban ki sem jutottak az oroszországi világbajnokságra. Akkor jött a váltás. Az a Roberto Mancini ült le a kispadra, aki játékos fénykorában sem arról volt híres, hogy megragadjon a saját tizenhatosánál, ellenkezőleg, a védelmek legfőbb riogatójaként lépett fel, annak a Gianluca Viallinak a társaságában, aki minő csoda, most ott segédkezik neki. Ezek után aligha vonta bárki is kétségbe a pálfordulást, és íme, látjuk a megújult itáliai fiúkat, akik miután teli torokból üvöltik hazájuk himnuszát, beszáguldozzák az egész gyepet, rendelkeznek egy áttörhetetlen hátsó alakzattal, a két ásítás között bravúrokat bemutató Donnarumma kapussal, a szélen szélsebesen siető Spinazzolával. Aztán ott van a méretében és mezszámában egyaránt Maradonára hajazó Insigne, vagy a fáradhatatlanul robotoló Locatelli, de ilyen alapon említhetnénk az egységes csapat bármelyik tagját.

A lényeg: ezeket a férfiakat már nem csak Csizmaföldön lehet önzetlenül kedvelni.