Díszpolgári címet kapott az SBTC egykori kitűnő játékosa

– Honnan indult e szép ívű sportpályafutás, amely lényegében – ha értelemszerűen más minőségben is – a mai napig tart, miközben két évtizeden át kiegészült egy ugyancsak sikeres tanári karrierrel?

– Gyermekkoromban Mátranovákon – nem kis mértékben a labdarúgó bátyám, Gábor hatására – mondhatni látástól-vakulásig fociztunk minden lehetséges helyszínen. Sorban mértük össze erőnket, tudásunkat a környező községek hasonló korú csapataival. A területileg illetékes kisterenyei gimnáziumnak alig három napig voltam a tanulója, mert miután édesanyám elvitt a Stécé egyik szakemberéhez, Ménich Istvánhoz, nemcsak leigazolt a klub, de középiskolásnak is a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumba irányítottak. Ott Tóth András és Szarvas József voltak a testnevelő tanáraim, s jó gömbérzékem révén minden labdajátékban számítottak rám. Az SBTC-ben labdarúgó-ificsapataiban Verbovszky Emil, Gaál Ferenc, Bodon Tibor voltak az edzőim, a tartalékcsapatban – amelybe tizenhat évesen kerültem – pedig Wahlkampf Lajos egyengette az utamat. Miután akkoriban csatárt játszottam, a Szeged ellen négy gólt sikerült szereznem.

– Mikor került az SBTC első csapatába és miként lehetne jellemzni, összefoglalni az ott töltött tizenhárom esztendőt?

– Mészáros József tett be először és szerencsésnek mondhatom magam, mert a Stécé úgynevezett harmadik aranykora éppen erre az időszakra esett. Nemcsak játékosokként, de emberileg is közel voltunk egymáshoz. Sokat köszönhetünk Marosvári Emil és Moór Ede edzőknek – és az akkoriban újdonságnak tekinthető, pályaedzői funkciót betöltött Szabó Gézának is – abban, hogy az 1971/72-es szezon végén Magyarország harmadik legjobb csapatának nevezhettük magunkat. Az 1972. július 3-i, 3-1-es győzelmünk a Bp. Honvéd ellen a Dolinkában nemcsak nekünk, de tizenöt ezer szurkolónknak is felejthetetlen élményt jelentett. A bronzérem birtokában egyébként kiléphettünk a nemzetközi porondra is s az UEFA Kupában az AEK Athén ellen szoros küzdelemben maradtunk alul.

– A Básti István, Szalay Miklós és Répás Béla középpályás sort már akkoriban – s napjainkban egyre inkább – legendásnak tartották, s ezt az elnevezést talán már unják is.

– Valóban ez lett az állandó jelzőnk, nagyon jól megértettük, kiegészítettük egymást, de kiváló védők és gólerős csatárok nélkül aligha tudtunk volna a dobogón végezni.

– Nem sikerült viszont bekerülnie a magyar válogatottba, sőt az olimpiai csapatba sem….

– E téren valóban nem voltam szerencsés. Sok edző- és előkészítő mérkőzésen a magyar futball akkor olyan kiválóságai között – mint Albert Flórián, Bene Ferenc, Mészöly Kálmán, Szűcs Lajos és mások – ölthettem magamra a címeres mezt. 1971. április 4-én Bécsben, az osztrákok 2-0-s legyőzése alkalmából a kispadig is eljutottam, de egyetlen percet sem kaptam. Az 1972-es müncheni olimpiáról viszont sérülés miatt maradtam ki, mint ahogyan emiatt hagytam abba 1979-ben az aktív játékot is.

– Mi következett ezután?

– Pályaedző, edző voltam Nagybátonyban, a Stécénél, a síküveggyári és a mátranováki csapatoknál. És elkezdtem felsőfokú tanulmányaimat: 1979-től jártam a Testnevelési Főiskolára, ’83-ban kaptam diplomát. Ennek birtokában a szénbányák vállalattól kerültem testnevelő tanárnak az akkori Gagarin Általános Iskolába, ahol egy év híján húsz esztendeig, 2007-ig tanítottam, amikor is komoly egészségi problémám is közbejátszott a nyugállományba vonulásomhoz.

– Tanítványai nagyon szerették és szép eredményeket értek el a korosztályos tornákon…

– Jó érzés ezt hallani, de visszatekintve nekem is úgy tűnik, hogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Az országos diákolimpián egyszer győztünk, három döntőben pedig a második helyen végeztünk. Megnyertük az ugyancsak országos szintű Pepsi Kupa elnevezésű terembajnokságot is, s ezeken kívül még számos figyelemre méltó szerepléssel gazdagítottuk a Gagarin illetve Salgótarján hírnevét.

– A labdarúgáshoz azonban egy pillanatig sem lett hűtlen, szívbéli szurkolója a Stécének – bármelyik osztályban is játszik a csapat, idegenben is igyekszik ott lenni a meccsein – kevesen ismerik nála jobban a megye utánpótlás korú tehetségeit. S komoly tisztségeket is visel…

– Valóban vannak megtisztelő megbízatásaim. Éveken át dolgoztam a Magyar Labdarúgó Szövetség Nógrád megyei társadalmi bizottságában, amelynek egy ideje az elnökként tevékenykedem. Tagja vagyok az MLSZ Grassroots, Fair Play és Kisebbségi Bizottságának és immár ellenőrként is jelen lehetek bajnoki mérkőzéseken. Eleddig NB II-es és III-as meccsekre delegáltak, de napirenden van az első NB I-es meccsem is. Már nagyon várom.

– Répás Béla – noha meg-megrázta az élet s mindmáig nehezen emészti meg, hogy bátyja, aki követett a Stécébe, mindössze harminchárom évesen távozott az élők sorából – kiegyensúlyozott, elégedett, boldog ember benyomását kelti…

– Miért lennék más? Génjeimet drága szüleimnek köszönhetem, feleségemmel, Ildikóval pedig immár negyvenkilenc éve élünk szép házasságban. Két gyermekünk, az ifjabb Ildikó és Béla – akit a család Bécinek becéz – immár meglett korú felnőtt ember, ők is a testnevelést, a sportot választották élethivatásnak, csakúgy mint a kézilabdás szakember sógorom, Szabó Attila és felesége és az ő fiaik. Öt éve unokánk, Toldi Szonja – akinek a nagyapja klubtársam volt – aranyozza be az életünket. Bár nyilván még nem tudni, hogyan alakul az élete, de szeret mozogni, úszni, tornázni és egyáltalán emberek előtt szerepelni. Volt játékostársaim közül valójában mindenkivel jó viszonyt ápolok, de a szűkebb baráti körben Bástiékkal és Szalayékkal, továbbá Kmetty Józseffel, Kajdi Tiborral, Varga Sándorral és családjaikkal vagyunk szorosabb, rendszeresebb kapcsolatban. Így is őrizzük, öregbítjük szeretett csapatunk, városunk – ahonnan valamennyiünket hiába csábítottak más klubokba – évtizedeken át nagyon jól csengő hírnevét és dolgozunk az idei centenáriumi évforduló méltó megünneplésén. Büszke vagyok rá, hogy örök életre ahhoz a csapathoz tartozónak mondhatom magam, ahonnan például Zsengellér Gyula elindult s ahonnan a valóban legendás Szojka Ferenc huszonnyolc alkalommal tudott a magyar válogatott, illetve az Aranycsapata tagja lenni, s amelynek színeiben két jó barátom, Básti István és Szalay Miklós olimpiai bajnoki címet szerzett.

Répás Béla beírta a nevét Nógrád sportéletébe

1947. október 31-én született Mátranovákon. 1964-ben lett az SBTC igazolt játékosa, az első NB I-es meccsét 1966. április 10-én Salgótarjánban a Csepel ellen játszotta s 0-0 lett az eredény. Utoljára az NB I-ben 1979. március 17-én, csereként lépett pályára ugynancsak itthon . Sajnos a búcsúmeccse vereséggel zárult: az Újpest nyert 1-0-ra. Répás Béla összesen 300 alkalommal húzhatta magára az idén százéves SBTC fekete-fehér mezét. S e mérkőzések döntő többségét az NB I-ben játszotta, miközben volt magyar válogatott kerettag, szerepelt a B és utánpótlás valamint a Budapest válogatottban is. Tanárként, sportvezetőként jó néhány fiatalnak pallérozta a tehetségét, sokat tett Nógrád sporjáért. Ezt bizonyítják a polcain sorakozó elismerések is: többek között a Prima-, a Salgótarján sportjáért- és a megyei Bérczy Károly-díj, a Magyar Labdarúgásért ezüs fokozatú kitüntetés s nem utolsósorban a Gagarin-emlékplakett.