Kiváló dobókat nevelt ki a 65 éves gyarmati tréner

– A gyermekkorom nagyon élménydús volt – meséli Fábián Gábor. – Pétervásárán laktunk 14 éves koromig. Állandóan a szabadban voltunk, bejártuk a környező hegyeket, falvakat, gyalog és kerékpáron. Itt már atletizáltam és kézilabdáztam is az iskola csapatában. A 8. osztály után Ózdra kerültem szakközépiskolába, itt is laktunk.

– Miért pont az atlétika mellett kötött ki? Milyen eredményeket ért el?

– A város, akkor igen gazdag sportolási lehetőségei közül az edzőm és testnevelő tanárom, Schweikhardt Gyula sportját, a kalapácsvetést és a többi dobószámokat választottam. Az akkor igen népszerű középiskolai versenyek országos döntőjében diszkoszvető és súlylökő csapatunkkal többször dobogósok voltunk. Juniorként tagja voltam a BAZ megyei atlétikai válogatottnak, a megyék közötti versenyben, illetve kalapácsvetésben észak-magyarország területi bajnoka is voltam.

– Hogyan alakult a tanári pályafutása?

– A katonaság után Egerbe kerültem a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, itt 1978-ban végeztem matematika-technika szakon. Ebben az évben kezdtem tanítani a balassagyarmati II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában. A feleségem révén kerültem ide, ő mohorai származású. Azóta élek a Palócföldön. 1989-től 1996-ig a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgatója voltam, közben 1986-ban létrehoztam a matematika tagozatot, majd az iskola megszűnése után a jogutód Szabó Lőrinc Általános Iskola igazgató-helyettese lettem, matematikát, informatikát tanítottam. A főiskola elvégzése után többféle képesítést is szereztem; edzői, informatikai, oktatástechnikai, rendszergazdai és tanügyigazgatási végzettségem is van. Évekig a megye szaktanácsadója voltam és informatika tanfolyamokat is tartottam. Később én lettem az iskola megbízott igazgatója, munkámért miniszteri dicséretet, és 2011-ben Bérczy Károly Díjat is kaptam.

- Az idei “visszavonulás” után azonban az egyesület is nehéz helyzetbe került.

- „Edzőközpontunk” is az iskolaterületén volt, készítettünk két dobókört, itt voltak az erősítő eszközeink, itt készült is a versenyeinkre. Idén azonban nem hosszabbították meg a szerződésemet, így hivatalosan is nyugdíjas lettem. Felszólítottak, hogy költözzünk ki az öltözőkből és szertárakból, pedig nem tudunk máshol edzeni. A dobáshoz nagy területre lenne szükségünk, a szereinknek hely kellene, és az erősítéseket is el kellene végeznünk valahol. Még keressük a megoldásokat.

– Mikor, hogyan jött az edzősködés? Tanítványai milyen nagy eredményeket értek el?

– Már Balassagyarmaton tanítottam, amikor Kovács Dusán egykori edzője, Szabó Béla – aki szintén Borsodból származott – megkért, hogy a futó és gyalogló csoport mellett alakítsam meg a dobócsoportot. Ha jól emlékszem, 1986-ban kezdtük el az edzéseket, és egy évvel később már versenyeztünk is. Tanítványaim egyéniben és csapatban is országos helyezettek voltak éveken keresztül. Kovács László és Nagy Csaba 65 méter feletti dobók, és a serdülő válogatott keret tagjai voltak. Saját gyermekeim, Gábor és Zsuzsa mellett Tomon Mária, Fazekas Dorothy és Deák Zsanett évekig a kalapácscsapat dobogósai, ketten közülük – Fábián Zsuzsa és Deák Zsanett – a megye legeredményesebb sportolói voltak. A közelmúltból Csernák Tamás, Vetró Gergő, Tomon Gergely és Kislászló Johanna is dobogóra állhatott bajnokságon. Gömör Marianna és Ódor Vivien is meghívást kapott a korosztályos válogatottba.

– Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó dobónak?

– Jó testi és lelki adottságok is szükségesek. A magasság és tömeg egy bizonyos határig előny, egy határ fölött már zavaró, mert nem lehet gyorsítani. Az erős csontozat, erős, rugalmas szalagrendszer, gyors izomzat mellett a jó technikai érzék és nem utolsó sorban szorgalom, valamint kitartás is elengedhetetlen.

– Milyennek látja az atlétika helyzetét a megyében?

– A helyzet elég rossz, de nem reménytelen. Nem tudom, hogy van-e még egy olyan megye, ahol nem lehet megyei atlétikai versenyeket rendezni. Városainkban, településeinken nincsenek meg a feltételei a pályákhoz kötött atlétikának. Ezen valószínűleg a heti ötórás testnevelés sem segít. Valami azonban elindult. A 3+2–es elképzelést patronálom, vagyis aki nem sportol szervetten, annak legyen kötelező, aki valóban sportol, annak három tanóra is elég lenne. Ha ezt nem tudják megvalósítani, akkor még ennyi sportoló sem lesz. Németh Pál szavai jutnak eszembe, azt mondta egyszer, hogy a dobósport és általában a versenysportok eredményessége nincs egyenes arányban a létesítmények dobó- és edzőpályák minőségével, mennyiségével.

– Hogy lehetne népszerűsíteni az atlétikát a mai fiatalok körében?

– Olyan, vagy ahhoz hasonló helyzetet, feltételeket kell teremteni, mint amilyen a labdarúgásnál van. Nem szabad elfelejteni, hogy a sportok királynője az atlétika.

– Miben mások a mai fiatalok, mint a régiek?

– Nehezebben bírják a megterhelést, könnyebben feladják, ha nehézségekbe ütköznek. A sport azonban segíthet ezek leküzdésében.

– Milyen céljai vannak az életben?

– Az egész családom az életem értelme, ők a biztos háttér. Mellettük a sport továbbra is fontos lesz számomra. Szeretnék még sok gyermeket a sport szeretetére nevelni, megmutatni nekik, hogy milyen az életük akkor, ha ez is hozzátartozik. Tudják becsülni a mozgást, a rendszerességet, a csapatmunkát. Szeressék azt, amit csinálnak, és ha lehet, azt csinálják, amit szeretnek az élet minden területén.