Szereti a falusi életet a pihenni nem tudó friss díszpolgár

– A mezőkövesdi szülőföld nyugalmát a főváros zaja, sodró élete váltotta fel. Hogyan élte meg gyermekkora ezen idő­szakát?

– A matyó világ varázsa vett körül, amely ébredő tudatomra már akkor nagy hatással volt. Nagy volt a rokonság, vékonyka emlékként úgy maradt meg bennem, hogy rendkívül élveztem gyermekkorom azon rövid időszakát. Kétéves koromban édesapám munkahelyváltása miatt Budapestre kerültünk, s a fővárost nem sikerült megszeretnem. Rosszul voltam a bérházak látványától. Senki nem mászott fára, nem kaszáltak lucernát, sehol egy tehéncsorda vagy egy juhnyáj, helyettük a fiatalok verődtek bandába, és látványosan nem csináltak semmi hasznosat. A főváros zajosan szürke, egyhangú világában nem igazán találtam a helyemet.

– A sok negatív érzés mellett volt, ami vigasztalta?

– Igen, legfőképpen az iskolai szünetek, mert akkor hazamehettem Mezőkövesdre, az enyémekhez, és mindennap a Zsóry-fürdőben pihenhettem. A fővárosban szerencsém volt az iskolámmal. Az általánost – olyan kétezred magammal – egy zuglói ének-zene tagozatos iskolában végeztem, de nem tagozatos osztályban. Csodálatos lelkületű tanárnők, majd felső tagozaton korszakos nagy, jobbára férfi tanáraim voltak. Gimnáziumba Rákosszentmihályra latin tagozatra jelentkeztem, ahová fel is vettek. A felvételt követően közölték, hogy latin mégsem indul, helyette abban a megtiszteltetésben lesz részem, hogy választhatok az orosz–német, vagy a német–francia nyelvpár közül, igaz ez utóbbi tiszta lány osztály. Így értem el, hogy a hét minden tanítási napján barátkozhattam az orosz nyelvvel. Nem mondanám, hogy a kísérlet sikerrel járt. Rákosszentmihályt mind a mai napig is gyönyörűnek tartom. Igazi vidéki kisváros, emeletes házak nélkül. Diákkoromban a széles utcán, nyitott peronú hév közlekedett, bár a helyiek jobbára gyalog jártak. A házak udvarán kutya ugatott, kakas kukorékolt. Mindezek mellett Rákosszentmihályon voltak akkortájt a világ legjobb kiskocsmái, leghangulatosabb kerthelyiségei és egy fiatal legény számára, egy jó társaságban ez maga a Kánaán volt.

– Hogyan került a távoli Nógrádba?

– A gimnázium után pár évig katonáskodtam, akkoriban a határőrség „időt igénylő műfaj” volt, 24 hónapig tartott a szolgálat. 1975-ben Somoskőújfaluba vezényeltek, ahol tősgyökeres somosi feleségemmel való megismerkedésem után két évre, végleg összekötöttük az életünket.

Életút

Murányi Sándor Mezőkövesden született. A gimnáziumi tanulmányait követően Budapesten a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, oligofrénpedagógia–pszichopedagógia, később logopédus szakon végzett. Két gyermeke, Ildikó és Bálint édesapjuk példáját követve gyógypedagógia szakirányban helyezkedtek el.

– A boldogság útján már elindult, a munka világában hogyan sikerült boldogulnia?

– Főiskolai tanulmányaimat Pesten a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, oligofrénpedagógia–pszichopedagógia, majd később logopédia szakon végeztem. 1977-től tanítottam az akkoriban még Kisegítő Iskolának nevezett gyógypedagógiai intézményben, később a megyei állandó áthelyező bizottságban dolgoztam. Gyógypedagógusként hátrányos helyzetű fogyatékos óvodás- és iskoláskorú gyermekek sorsát egyengettem, másodállásban gyermekvédelemmel foglalkoztam. 1988-ban pályáztam meg az iskola igazgatói állását, amit el is nyertem.

– 22 évig volt ebben a tisztségben, hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Gyors és izgalmas szakasza volt az életemnek. Szerencsés esetben akkor kerül vezető pozícióba az ember, amikor életkorát tekintve már elvárható, hogy felkészült legyen a feladatra, ugyanakkor huzamosabb ideig még jól is bírja a terhelést. Mindig szerencsém volt az intézmény önkormányzati fenntartóival, megbíztak bennem, és sosem gátolták az intézmény fejlesztését, új szakosztályok indítását. Hála a sorsnak, hogy ezt a bizalmat soha nem veszítettem el, végigkísérte eddigi munkámat.

– Hogyan telnek a nyugdíjas évei?

– Az ember először megpróbál ebbe az új, élethelyzetbe beleszokni. Előbb vagy utóbb, de ha szerencsés az ember, inkább előbb rájön, hogy nem lehet úgy élni nyugdíjasként, hogy az aktív munkától végleg elfordul. Rengeteg ember azt mondja, hogy a „szőlőbe menekülök” de a kertművelés pusztán csak pótcselekvés. Ha az ember idősebb korban is jó egészségnek örvend, a munka világa szellemileg, és fizikailag is karban tartja. Persze nem szabad túladagolni, mert méreggé is válhat...

– Több állást is említett, nem vágyik pihenésre?

– Nyugdíj után három évig részt vettem az Arany János programban, mint megyei toborzó, ahol hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokat segítettünk érettségi bizonyítvány vagy OKJ-s szakma megszerzésében. Mind a mai napig óraadóként visszajárok egykori szeretett intézményembe, az Illyés Gyuláné Speciálpedagógiai Központba. E mellett a megyei önkormányzatnál is segédkezem. A nyugdíjas lét a nyugalommal együtt, szabadsággal is jár. Magam osztom be a munkaidőmet, az én döntésem mennyit vállalok. A magam ura vagyok!

– Köztudott, hogy szívén viseli Somoskőújfalu sorsát, egyik élharcosa volt a Salgótarjántól történő elválásnak, valamint az ezzel járó hosszas procedúra előkészítésének és lebonyolításának. Nem lehetett könnyű és hálás feladat.

– Úgy gondolom, ha az ember becsületes, nem szabad, hogy közömbös legyen számára a lakókörnyezete és a település lakóinak sorsa. 1977-ben a helyi lakosság megkérdezése nélkül Salgótarjánhoz csatolták az akkor, közel 3000 lélekszámú falut. Csakúgy, mint Zagyvarónát. Nyilvánvaló volt, hogy a városi költségvetésből semmi sem fog jutni a periféria fejlesztésére. Így is történt. Később a somosi és zagyvai gyerekek kellettek a városi iskolákban mutatkozó gyermekhiány pótlására. Ezt úgy próbálták megoldani, hogy a történelmi település nagy múltú iskoláját bezárták, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Csak az önállósodás révén szerezhettük vissza oktatási intézményünket. A 48 óra alatt gyűjtött közel ezer aláírással, kiprovokáltuk a népszavazást. Bíztunk a helyiekben. Hiszen hazahozták már a falut Csehszlovákiából is, csak vissza lehet hozni a megyeszékhelytől is. A népszavazás eredménye megható volt, 1081 igen, 262 nemmel szemben. Somos újra önálló, felszabadulnak az alkotó energiák, indul az iskola, megújulnak a közintézmények.

– Sokkal követendőbbnek, nagyszerűbbnek tartja a vidéki életformát. Miért?

– Nem tagadom, szükség van a városi kultúrára, és az ott fellelhető értékekre, de a falusi élet számomra sokkal vonzóbb. A vidéki ember mindig döntési kényszerhelyzetben áll, aki függ a jószágtól, a földtől és az időjárástól. Ez az a kényszer ami felelősségre és önállóságra nevel. Jómagam mind a mai napig választhatnám a fővárosi életet, de azt már büntetésként élném meg. A gyermekeim is a vidéki élet mellett döntöttek.

– Ha jól tudom nem csak ebben követték az Ön példáját...

– A lányom és a fiam is a pedagógia, illetve gyógypedagógia szakirányban helyezkedtek el. Rendkívül büszkék vagyunk rájuk a feleségemmel.

– Milyen érzés volt matyóföldiként, palócország ajándékaként átvennie a díszpolgári kitüntetést?

– Mikor átvettem azt gondoltam, nagy baj lehet Nógrád megyében, ha én kapom meg ezt az elismerést. Ez azt jelenti, hogy elfogytak az emberek. Úgy fogalmaztam: nem érdemtelenül, de meg nem érdemelve kaptam meg a díjat, hiszen nagyobb emberi teljesítmények is akadnak az enyémnél. Azok helyett, és azok nevében is vettem át a megtisztelő díjat, akik ugyanebben a szellemben, szolgálatként fáradoznak felemelni ezt a kicsi, ám történelmében gazdag, kultúrájában értékes, megjelenésében szépséges megyét.