Lavina a tetőről

Az éjszaka kellős közepén hatalmas puffanásra riadtam fel. „Már megint ezek a macskák hancúroznak” – dünnyögtem magamban, aztán belebújtam a papucsba, felöltöttem a köntöst és kicsoszogtam a konyhába. Az öt házi kedvencből három a legnagyobb nyugalomban szendergett, MekkElza jó szokásához híven a meleg radiátoron terpeszkedett, Domi és Góbé pedig a kosárban aludta igaz álmát. Pami és Muci viszont két mellső lábával a terasz felé eső ablaküvegre támaszkodva meredten figyelt valamit. 

Felkapcsoltam az udvari villanyt, de a kutyáimnál sem tapasztaltam semmi izgalmat. „Biztos egy kamion döccent nagyot az úton, az okozhatta a zajt” – morogtam, és visszafeküdtem az ágyba. Kora reggel aztán kiderült minden. Kimentem etetni a házőrzőket, és az otthonom hátsó fertályához vezető járdán jókora hókupac terebélyesedett. Felnéztem a tetőre... Az éjjeli kiadós eső megtette a hatását. A cserepeken felhalmozódott mintegy húsz centiméter vastag hóréteg gondolta úgy, immár itt az olvadás, nosza rajta, robogni kell lefelé.

Belegondoltam: mekkora mázli, hogy mindez a „szerencsétlenség” a sötétség leple alatt történt, amikor senki sem neszelt az udvaron, elvégre a két derék ebnek, Apacsnak és Rokinak biztonságos fekhelye van a fedett területen. Bezzeg, ha a fehér lavina akkor kezdi meg zuhanását, amikor éppen adagolom a reggelit a jószágoknak, és a nyakamba zúdul az egész, biztosan nem pötyögtethetném most ezeket a sorokat, hanem a sürgősségi osztályon ápolnának az orvosok...