Közös felelősség

Néha úgy érzem, kicsit „kilógok a sorból” azzal a felfogásommal, hogy az én szememet igenis bántja a szemét.

Néhány hete munkába menet egy buszmegálló mellett elhaladva észrevettem, hogy valami megcsillan a földön a napsütésben. Gondoltam is, hátha valami apró „kincset” találok majd a járdán heverve. A „ragyogás tárgyához” közelebb érve azonban rá kellett döbbennem, hogy csupán egy összehorpasztott kólás doboz volt az, amin megakadt a tekintetem. Nincs mese, valóban nem minden arany, ami fénylik.

Ezzel nem is lett volna semmi problémám, azonban körbepillantva, szemmel láthatóan én voltam az egyetlen, akinek feltűnt az alumíniumból készült „itókahéj”, ugyanis az amellett ácsorgók egy pillantásnyi figyelemre se méltatták azt. Annál nagyobb érdeklődés övezte, amikor odaértem a dobozhoz, lehajoltam érte, és a mindössze három lépéssel arrébb található kukába dobtam. A mozdulat számomra természetesnek hatott, míg a buszra várakozók úgy néztek rám, mint egy űrlényre. Próbáltam mosolyogva továbbsétálni, de a fejemben egyre csak visszhangzottak a kérdések: vajon másoknak ez miért nem ennyire alapvető? Talán úgy lettek volna vele, hogy nem ők szemeteltek, miért ők tegyék az eldobott holmit a „helyére”?

Hosszasan pörögtek a felvetéseimre lehetséges válaszok a fejemben, amelyekből csak a munkahelyemre belépve ocsúdtam fel. Legvégül ara a következtetésre jutottam, hogy talán az eldobált szemétért nem vállalhatunk közös felelősséget, ellenben a környezetünk tisztaságáért kellene...