Etesi gyerekek is fejet hajtottak a bányász elődök emléke előtt (videó)

Az eseményen Matúz Gábor polgármester mondta el az alkalomra szánt gondolatait.

– A mai kis megemlékezésünk apropóját egy jeles évszám adja. Az első, már a nevében is helyi jelzőt használó, Etesi Kőszénbánya vállalat megalapítására 1863-ban, pontosan 160 éve tett kísérletet néhány, a község határában bányatelekkel rendelkező tulajdonos, mai szóhasználattal vállalkozó. Az írásos feljegyzések szerint ugyan már az 1750-es évektől tudtak az itt lakók a furcsa fekete anyag jelenlétéről, főleg az öngyulladásból adódó füst- és gázkibocsátásról, de a szén kibúvások mentén történő kezdetleges kitermelést csak az 1840-es évektől jegyzeték fel – emelte ki Matúz Gábor.

Hozzátette: a cég alapítói megállapodást kötöttek a földesurakkal a község határában történő széntelepek kiaknázására. A társaság az 1886-os bányaösszírás adatai szerint jelentős középvállalattá nőtte ki magát. Tulajdonában volt az öregetesi Ágost bánya és az Albert nevű bányatáró is.

Mint megtudtuk: 1886 telére 80 bányamunkást el kellett bocsátani. Ennek oka többek közt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. konkurenciája volt. Ebben az évben tehát új székhellyel és vezetőséggel megalapították az Etesi Kőszénbánya Részvénytársaságot. Ez a vállalat kezdte el bővíteni Kotroczó-puszta felé a szén felkutatását, ahol 134 méter mélyen 0,6 méter vastag széntelepre bukkant. A társaság azonban a veszteségeinek ellensúlyozására – hiszen a kutatás akkoriban sem volt olcsó – kénytelen volt az összes vagyonával együtt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nek eladni azt.

– 1930-ra a salgótarjáni cég egyeduralkodóvá vált és a bánya kitermeléseit kerületekre osztotta. Az etesi bányákból a kitermelt szenet a pálfalvai kerületbe vitték. A többi, elszórtan elhelyezkedő bányából is már ekkor mintegy 90 kilométer hosszú villamosított vasúton, 9 kilométer alagúton juttatták el a pálfalvai és a baglyasaljai rakodóra. Etesen a vékonyabb szénréteg – átlagosan 60-80 centiméter – mellet is nagyon jó fűtőértékű szén kitermelésére volt lehetőség, ezért több, a mai település részeként is megtalálható bányaterületet létesítettek Albert-aknán, Rau-lejtősaknán, Szánas-lejtősaknán, illetve Amália-aknán – hangsúlyozta Matúz Gábor.

Kifejtette továbbá: ott több etesi lakos is dolgozott a két világháború között. 1944 őszén a német náci párttal együttműködő Szálasi Ferenc rendeleteinek megjelenésekor egyre nagyobb volt az elégedetlenség a bányamunkások között, akiket SAS-behívóval hadimunkára akartak besorozni a német hadseregbe. 1944. november 23-án mintegy 300 ember vonult le a lejtaknába élelemmel ruhával és néhány fegyverrel együtt. Az ottlévőket a kiérkező csendőrök először a tiltakozásban nem érintett embereket túszként használva próbálták kicsalogatni, de látva, hogy ez nem megy durvább eszközöktől, fojtó- és könnygáz bevetésétől sem riadtak vissza. A német katonák fegyverrel várták azt, aki kilépett a bányából. Végül hat ember kivételével november 30-án mindenki kijött onnan. Két etesi lakost Laczkó Mátyást, aki asztalos volt és Páles Jenőt, a 18 éves Rau-aknai fiatalt a helyszínen agyonlőtték.

– Ezen tagédia emlékére az 1954-ig működő lejtakna bejáratánál ma is emlékmű áll. Etes Község Önkormányzata emlékezetül adva az utódoknak, ezért tűzte zászlajára a bányászatot jelképező fekete mezőben a három arany fénysugarat, a községben zajló bányászat jelképeként –  zárta szavait a településvezető.

Ezen gondolatok elhangzása után a jelenlévők virágokat, koszorúkat, a gyerekek pedig kis zászlókat helyeztek el a bányász emlékmű előtt.