Suhajda Szilárdot húsz évnyi közös kaland fűzte salgótarjáni barátjához

Suhajda Szilárd nagy álma volt, hogy pótlólagos oxigén felhasználása és serpák támogatása nélkül hódítsa meg Földünk legmagasabb pontját, a Mount Everestet. Mint arról portálunk is beszámolt: a műholdas nyomkövető nepáli idő szerint május 24-én küldött utoljára jelet a hegymászó hollétéről, ekkor alig ötven méter választotta el a vágyott céltól. A legjobb nepáli hegyivezetőkből álló keresőcsapat indult Suhajda Szilárd megmentésére, s bár tüzetesen átkutatták a Hillary-lépcső bővebb területét, május 28-án már nem látták esélyét annak, hogy a hegymászót életben megtalálhatják. Egy ország szurkolt a hegymászó sikeréért, tragédiája pedig számos olyan embert is mélyen megérintett, aki nem is ismerte személyesen a sportembert. 

Az expedíciós hegymászót salgótarjáni barátja, Drávai Attila is gyászolja, mintegy húszéves barátság fűzte össze őket. Mint mondta, máig tisztán emlékszik az első találkozásukra. – A kollégiumi beköltözésnél ismerkedtünk meg egymással, szobatársakká váltunk. Amikor megérkeztem pakolni, ő már ott ült az enyémmel szemközti ágyon egy rockegyüttest ábrázoló pólóban, hosszú hajjal. Megkérdeztem tőle, hogy ő amolyan rockerszerű-e, mire elmosolyogva igennel felelt – idézte fel megismerkedésük pillanatát Drávai Attila, aki Szilárddal együtt az esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolán tanult. 

Szilárd tanító szakon végzett, míg Attila később átkerült szociálpedagógiára, de a kollégiumban egész idő alatt szobatársak vagy szomszédok maradtak. A közös kalandok száma pedig egyre gyarapodott. – Kialakult egy 10-12 főből álló erős baráti mag Esztergomban, akikkel máig rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Szilárd is egyike volt ennek a körnek, szinte az egész országot bejártuk együtt a találkozóknak köszönhetően – emelte ki Attila, hozzátéve: – Többször kirándultam Szilárddal a Pilisben és a Mátrában is, s bár próbált magasabbra csábítani, én megmaradtam a biztos talajon. Volt olyan, hogy egy-egy találkozóra épp megfáradva, vagy bőrig ázva érkezett egy nagyobb túráról, de a jókedvét soha semmi nem szeghette.

Attila szerint Szilárd mosolygós, humoros, őszinte, toleráns, életerős és végtelenül türelmes ember volt, aki megmagyarázhatatlan módon szinte minden emberrel jól megértette magát. – Szilárd mindenkihez tudott alkalmazkodni. Sosem láttam idegesnek vagy szomorúnak, bármit meglehetett vele osztani. Amikor előadást vagy tanórát tartott, akkor is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel beszélt mindenkivel – mondta a jó barát. 

Szilárd természetesen a hegymászásról is úgy tudott mesélni, hogy történeteit a barátok mindig áhítattal hallgatták egy-egy kalandja után. – Ő sem tudta soha megmondani, hogy miért vonzzák a hegyek, csak azt ismételte: ott kell állni a csúcson ahhoz, hogy megértsük, mit is érez valójában – emlékezett Attila, aki a közös teljesítménytúrákon is mindig látta barátján az átszellemültséget. 

Attila kiemelte: Szilárd nem kötelességből, hobbiból, hősiességből vagy az elismerésekért mászott, hanem izzó szerelemből. Ezt bizonyítja, hogy a hegymászó sokszor önmagát is legyőzte, s eljutott olyan helyekre és szintekre, ahová egy átlagember soha nem jutna el. 

– Személyesen tavaly nyáron, Gyöngyösön találkoztunk utoljára egy baráti sütögetésen. Emlékszem, előtte is épp egy hegyet hódított meg. Az interneten rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, sokszor küldött poénos vagy érdekes képeket, videókat az útjairól. A nepáli bejelentkezéseken lehetett látni, hogy fizikálisan megviselte, de nosztalgikus képekkel igyekeztünk erőt adni neki – idézte fel Attila. Mint mondta: a múlt heti budapesti búcsúztatón rengeteg ember vett részt, ott a főiskolás barátokkal és Szilárd családjával is beszélgetett. 

– Amikor az első negatív hírek megérkeztek az expedícióról, én is lementem Fótra Timihez, Szilárd feleségéhez, hogy tartsam benne, és talán magamban is a hitet. Úgy jöttem el onnan, hogy másnap reggel indul a keresőcsapat – mesélte Attila, aki a végsőkig reménykedett abban, hogy Szilárdnak egy csoda folytán talán sikerülhetett a lehetetlen. 

Attila kiemelte: bár Szilárd olyan helyen maradt, ahová mindig vágyott, de biztos abban, hogy a hegymászó mindennél jobban haza szeretett volna térni a feleségéhez és a kisfiához, Somához.

– Leírhatatlanul szerette őket, mindig ilyen családról álmodott. A barátai és a szerettei részéről minden támogatást megkapott a mászáshoz, jobb feleséget, hátteret nem is kívánhatott volna magának. Egyszerre volt komoly és humoros, mindig bivalyerősnek mutatta magát és a végsőkig küzdött az álmaiért. Ősi erő lengte körbe, ami azokra is átragadt, akik mellette álltak. Bárcsak mindenkinek lehetne egy ilyen barátja, mint amilyen ő volt nekem, s marad örökre! – emelte ki búcsúzóul Attila. 

A teljes beszélgetést podcast formájában is meghallgathatjátok: