Nógrádon keresztül vonultak vissza Görgey katonái, Losoncot a cári csapatok felégették

A 19. század közepén még nem a mai formájában terült el a térképeken Nógrád vármegye, hanem a Duna-parti Verőcétől egészen az Ipoly forrásvidékéig, Divényig és Málnapatakig húzódott, a folyó hosszabb szakaszon határt képezett a szomszédos Hont vármegyével, így lényegében a székhely, Balassagyarmat is a periférián volt.

1848 márciusának közepén, éppen a bécsi forradalom napján, 13-án ült össze a vármegye közgyűlése, amelyen Károly János, a konzervatív vonalat képviselő első alispán, mintha megérezte volna a későbbi fejleményeket, lemondott országos követi tisztségéről. Emiatt a következő ülést, egyben az új képviselő megválasztását március 28-ra tűzték ki. Ezzel szinte párhuzamosan a szécsényiek egy átutazó zsidó kereskedőtől értesültek a pesti forradalomról. A hírek hallatára a szécsényi földbirtokos, egyben Sáros vármegyei követ, Pulszky Ferenc azonnal befogatott és Vácra, majd onnan vonattal Pestre sietett, hogy a történések közelében lehessen.

Az események felpörögtek, így már 24-én megtartották a választást és egyhangúan Kubinyi Ferencet, a neves őslénytan-tudóst jelölték új képviselőnek, felszólítva, hogy rögvest utazzék Pozsonyba a nógrádi rendek érdekében. 

Hamarosan sor került a vármegye vezetői tisztújítására: Szemere Bertalan belügyminiszter előterjesztésére a királyi helytartó április 20-án gróf Ráday Gedeont nevezte ki főispánná, aki társaival nyomban hozzálátott a közigazgatás átszervezéséhez, aminek egyik legfontosabb feladata a szentesített áprilisi törvények végrehajtása, a törvényhatóságok összeállítása, valamint később a nemzetőrség toborzása és az újoncozás volt. Ez a tevékenység többé-kevésbé nyugodt körülmények között zajlott, bár a jobbágyság felszabadítása miatt néhány községben zavargás tört ki, de ezek a mozgalmak csakhamar lecsendesedtek.

A munka lázasan folyt, egészen addig, amíg a Schwechatnál vereséget szenvedett honvédsereget üldöző Windischgrätz herceg csapatai december végén elérték Pestet és Nógrádot is, és a balassagyarmati vármegyeházán ismét az önkényuralom ütött tanyát.

A szabadságharc szűkebb pátriánkban lezajlott történetéből ezúttal két mozzanatot emelünk ki. Görgey Artúr tábornok hadserege bravúros felvidéki menekülésének bennünket érintő vonatkozásait, valamint Losonc szörnyűséges felégetését.

Miután az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjáratot követően a magyar csapatok elfoglalták a budai várat is és Komárom felé nyomultak előre, a Habsburg-kormányzat, élén az ifjú Ferenc József császárral, behívták segítségül az oroszokat. Görgey serege Vácon át észak felé igyekezett megelőzni a cári egységeket. Július 16-án a tábornok elhatározta, hogy még aznap éjjel indulnak tovább Rétság, Vadkert és Balassagyarmat irányába, ám annak hírére, hogy Haynau császári hada Esztergomnál átlépte a Dunát és Vác felé masírozik, a menekülők addig Szokolyán várakozó tömege betódult a városba és megakadályozta a szervezett elvonulást, így másnap hajnalra csak egy hadtest tudta elérni Szendehelyt.

Görgey nagyon higgadtan és gyorsan rendezte a helyzetet, Rétság térségében egyesülni tudtak a visszavonuló honvéd csapatok, a két későbbi aradi vértanú, Leiningen-Westerburg Károly és Pöltenberg Ernő tábornokok vezényletével. A környékbeli dombokon kitűnő állásokat foglaltak el, onnan lőtték ágyúkkal a „muszkákat”. Rüdiger orosz tábornok több rohamot intézett, hogy áttörjön a magyar vonalakon, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. 

Sikerült tehát a további visszavonulás, és egy újabb, a Lókos-pataknál Vadkert térségében történt kisebb ütközetet követően felhagytak a rendszeres üldözéssel, hanem bevonultak a Görgey-had által hátrahagyott településekre, Balassagyarmatra, Szécsénybe és Losoncra. Itt történt augusztus 7-e és 9-e között a bosszúállás. A várost elfoglaló csapatokat ugyanis folyamatosan zaklatták a közelben tanyázó magyar gerillák. Ezek közül a Repeczky Ferenc vezénylete alatt álló csoport egy váratlan húzással hirtelen körülfogta a települést, három tisztet lelőttek, hetet elfogtak, mire a legénység a poggyászát is hátrahagyva Rimaszombat felé menekült. 

Grabbe orosz tábornok ezen a haditetten annyira felháborodott, hogy bosszúját a losonciakon töltötte ki. A Losonci Phoenix 1851-es számában így emlékezett meg a pusztulásról: „Augusztus 8-án, éjfél után nem sokkal kezdték meg a rablást, melyre jelt trombiták harsogása adott. (...) A városnak minden szegletében hangyaként hemzsegő oroszok nemcsak a házakat rabolták, hanem a lakosokat kegyetlenül, és minden irgalom nélkül verték. (...) És ez mind nem volt elég. Augusztus 9-én délután gyújtották fel a várost. Csaknem minden házat külön gyújtottak meg. A szobákban megmaradt összetört bútorokat középre egy rakásba hordván, erre készített szurkos kanócaikkal eszközölték a gyújtást, mely hogy olthatatlan legyen, a bútorokat szurokkal is behintették. (…) Rövid idő alatt lángtengerré lett a város, fekete füstfellegek emelkedtek fölötte, rémes volt látni, midőn a házak ablakai okádták a füstöt, s a felköltött szél izzó hullámokat vetett a levegőbe. Este felé a hőség tűrhetetlen lőn, s a lakosok Apátfalvára hajtattak. Képzelhetni, hogy a férfiakból, nőkből, gyermekekből és vénekből álló csoport mily kínos érzelmek közt nézte a lángtömeget. Már csak a lángok pattogása és sustorgása hallatszott, midőn egyszer tábori zene hangzott fel, mely vegyülve az oroszok ujjongásával, a vész ünnepélyét még iszonyúbbá növelte. Megrendítő volt ez, s azon értelme adatott e jelenetnek az oroszok által, hogy Losonc most temettetik.”

A történelem további folytatása közismert. Világos mezején fegyverletétel, elrettentő megtorlások, akasztófák árnyéka, sortüzek dörrenése, hosszú évekig tartó börtönszenvedések. De a haza ma is él, Losonc újjáépült, és az utókor kegyelettel emlékezik az elődökre!