Szilveszteri idill: ilyen az év utolsó estéje kutyákkal, macskákkal

Amióta egyedül élek, a negyedik szilveszteremet töltöm szigorúan az otthonomban. Amúgy sem nagyon szeretem a duhaj mulatozást, kinőttem ebből a korból, de elsősorban a háziállataim miatt nem szabad kimozdulnom. December utolsó napján, amint a késő délutáni órákban a falu alvégén megkezdődik a durrogtatás, a három kutyám szélsebes iramban iszkol fel a teraszra, Csöpi, Apacs és Roki elkeseredetten kaparja az ajtót, könyörögve kérve: „Gazdi, engedj be, félünk!” Természetesen megtörténik a bebocsáttatás, és a pillanat tört része alatt beköszönt a nyugalom. 

Előbb a farkukat lelkesen csóválva tesznek egy kört a konyha és a két lakószoba között, majd kényelmesen elterpeszkednek az ágyam előtti szőnyegen, pár perc múlva pedig durmolva alszanak. Fittyet hánynak a macskákra, de a cicák sem távolodnak el tőlük, megszokták már egymás közelségét.

Az ebek néha-néha még vakaróznak egyet-kettőt, éjféltájban neszelnek a fülükkel, hallgatva a tűzijátékokat – és sokszor a tilalom ellenére a petárdázást is –, de nem fészkelődnek, nem izgágáskodnak, 

Hajnalban, amikor kint már elült az újévet köszöntő zaj, orrukat a kezemhez dörgölve felébresztik a békésen szendergő „főnököt”, most már semmi para, bátran kiengedhetem őket. Persze ennek az emberi gesztusnak megvan a maga negatív vonzata is. Január elsején mindenképpen elő kell venni porszívót...