Hat évtizede készíti a népviseleteket a herencsényi varrónő

Édesanyjától tanulta a mesterség fortélyait, aki saját magának szabta-varrta és díszítette a ruháit élete során. Ez régen sem számított magától értetődő dolognak, az alap ruhadarabok megvarrásához nem mindenki értett. Ilonka néni immár hatvan éve hasznosítja tudását, az elmúlt évtizedek alatt számos gyönyörű népviselet került ki a kezei közül.

– A herencsényi népviselet nem annyira díszes, mint a hegy másik felén lévő falvakban, Nógrádsipeken, Rimócon, vagy Varsányban, de a maga egyszerűségével mégis mutatós – meséli Kalmár Lászlóné. Száz évvel ezelőtt a mainál jóval hosszabb szoknyákat hordtak a faluban. A 20-as években még majdnem bokáig ért, de a 40–50-es évektől kicsit rövidült, a 60-as években már csak fél lábszárig ért, a hetvenes évektől pedig épp hogy a térdet takarja. S persze minden ünnepre más-más színű kendő, szoknya illett.

Más népviseletekhez hasonlóan természetesen itt is határozott jelentése volt a ruha színének, az anyag minőségének: a kort, családi állapotot, az aktuális egyházi ünnepeket is kifejezte. Minél idősebb volt valaki, annál sötétebb volt az öltözéke színe. Az itteni lányok-asszonyok, amíg fiatalok voltak, szerették a sokszínű ruhákat, például ahogy Herencsényben mondják, a „halavány”-t. Ez tulajdonképpen a rózsaszín megfelelője.

A női népviselet talán legmeghatározóbb darabja, a vastag selyemből, itteni kifejezéssel élve kázsmérból, blokál selyemből vagy ternóból, esetleg kékfestőből készülő felsőszoknya készítése folyamatosan változott Herencsényben, tudtuk meg az ügyes kezű Ilonka nénitől.

1945-ig tűvel ráncolták össze a gallérba, majd nagyobb ráncokba levasalták. A háború utáni évektől a felsőszoknyát lerakják, levasalják, összevarrják a gallért kézzel és utána géppel. A díszítésére selyemszalagot vagy csipkét használnak.

Az 1960-as évektől az alsószoknyát nem keményítik ki annyira, hogy nagyon szétálljon a szoknya.

Megváltoztak a szépségideálok

A múlt századi Herencsényben nem tartották szépnek a nagy melleket, éppen ezért olyan ruhadarabokat varrtak az asszonyoknak, amelyek leszorították a kebleket. Ellenben a nagy fenék igen esztétikusnak tűnt az akkori emberek szemében. Igyekeztek minél jobban kihangsúlyozni a terebélyes hátsófelet, ezért az alsószoknyára úgynevezett farpótlékot varrtak. Két éves korig a kislányokat, kisfiúkat egyformán kezes-lábasba öltöztették, de azután a kislányoknak egybeszoknya, a „zobonyos” szoknya lett a viseletük.