Népzenei dallamokra épül a salgótarjáni énekesnő élete

– Mondhatni, már az anyatejjel magába szívta a népzenét! Emlékszik még, mikor énekelt először nagyobb közönség előtt?

– Zeneszerető családba születtem, s mióta csak az eszemet tudom, énekelek. Már a kertünkben himbálódzó hintán is úgy daloltam, hogy az egész utca hallotta. Az első nagyobb fellépésemre talán hétévesen került sor egy iskolai március 15-i ünnepségen, a salgótarjáni sportcsarnokban dalolhattam az egész iskola előtt.

– S ahogyan teltek az évek, az éneklés úgy lett több egy kislányos ábrándnál… Mikor döntötte el, hogy komoly előadóként szeretne érvényesülni?

– Igazából sosem döntöttem el, de örülök, hogy így lett. Óvodáskoromtól érettségiződiák-koromig – tizennégy éven át – a salgótarjáni Váczi Gyula Alapfokú Művészeti Iskolában tanultam zenét. Hegedültem Becze Lajosnénál, ezzel párhuzamosan néhány évet népi hegedültem is Hrúz Dénesnél, és persze népi ének tanszakon édesanyám, Kubinyiné Szabó Katalin növendéke voltam. Szinte minden délutánomat a zeneiskolában töltöttem. A népzene mindig biztos pont volt az életemben. Bár egyetemi tanulmányaim kicsit más irányba tereltek, a fellépések és az egész népzenei miliő fő helyen maradt. Jelenleg aktívan koncertezem különböző formációkkal, valamint immár három éve a Fonó Budai Zeneházban dolgozom művészeti vezetőként. A mindennapjaim most teljesen a népzene körül forognak.

– Az egyetem egyfajta kikacsintás volt?

– Tájépítészeti karon tanultam a Budapesti Corvinus Egyetemen, a mesterképzést elvégezve szereztem meg a településmérnöki diplomát. Nagyon rövid ideig dolgoztam ezen a vonalon, aztán jött a Fonó.

– Vissza tudna idézni egy emlékezetes fellépést?

– Mindegyik másért kedves. Emlékezetesek persze a külföldi utak: megfordultam Európa számos országában, Kanadában, Dél-Amerikában, Délkelet-Ázsiában. Mindig különösen izgalmas, amikor új műsort viszek a színpadra vagy egy új zenei anyagot tanulok, esetleg más műfajbeli zenészekkel kell összedolgoznom egy-egy közös koncert apropóján. Nagyon szeretek együtt szerepelni a salgótarjáni gyökerű Dűvő zenekarral, különösen kedvelem a Magyar Állami Népi Együttes műsoraiban való közreműködéseket. Mindig a helyzet alakítja, hogy mitől válik emlékezetessé egy-egy előadás.

– Ha már a Dűvő zenekar szóba került… Ön több mint tíz éve erősíti a csapatot. Mi a sikerük titka?

– A zenekar éppen negyven éve alakult meg, és jelenleg az egyik legközkedveltebb hagyományos népzenét játszó vonósbanda. Örülök, hogy maguk közé fogadtak, rengeteg tapasztalatot és sok szép emléket köszönhetek nekik. Az ő jó hangulatuk örök, s ez a közönségre és rám is mindig átragad.

– A közelmúltban Szokolay Dongó Balázzsal és Zimber Ferenccel közösen hozták el Rustico című műsorukat a salgótarjáni nézőknek. Hogyan született meg ez a formáció?

– Balázzsal sokat játszunk duóban, és már a Magam járom… című lemezemen is közreműködött különböző fúvós hangszereken, Ferivel pedig a Magyar Állami Népi Együttesben dolgoztunk együtt alkalmanként. Azt gondoltam, jó ötlet lesz közösen zenélni. Már a legelső koncertünk alkalmával bebizonyosodott, hogy nem tévedtem, így nem sokkal utána fel is vettük a Rustico című lemezt. Népi fúvós hangszerek, cimbalom és ének. Ez a trióformáció és maga a koncertanyag is nagyon kedves nekem.

– Gyakran koncertezik Nógrád megyében?

– Nem gyakran. Salgótarjánban legutóbb talán a Palócföldi Táncháztalálkozón léptem fel. De énekeltem zeneiskolai hangversenyen, amikor a volt növendékek mutatkoztak be a nézőknek. Néhány évvel ezelőtt pedig volt egy ifjúsági koncertsorozatunk a József Attila Művelődési Központban Kiss Péter zongoristával is. Ekkor Bartók Béla és a népzene címmel adtunk ismeretterjesztő koncerteket a helyi általános és középiskolásoknak. Ezeket nagyon szerettem.

– Mire a legbüszkébb?

– Örülök a szakmai elismeréseknek, és annak, hogy kiváló zenészekkel volt szerencsém találkozni, koncertezni, együtt dolgozni.

– Van kedvenc nótája?

– Inkább tájegységek vannak, amiknek a zenéjét és énekeit különösen szeretem. A magyarszováti énekek mindig elbűvölnek, de említhetném a moldvai dalokat, a széki, gyimesi dallamokat és persze a dudanótákat. A hangulatomtól is függ, hogy épp melyik kedvesebb.

– Mit jelent önnek a népzene?

– Régi időkbe visszanyúló gyökereket, amiből mindig tudok merítkezni. És talán mondhatom, hogy a hivatásom.

Énekesként, programszervezőként, oktatóként egyaránt.

– Mik a tervek?

– A kialakult helyzet miatt most több betervezett fellépés változhat, de ha minden jól megy, a közeljövőben énekelek Ecséden, Tótkomlóson, Sárospatakon, Tiszafüreden, illetve Budapesten, a Táncháztalálkozó nyitóestjén, a Müpában és a Hagyományok Házában. Emellett több népdalversenyen zsűrizek, és persze tervezzük a nyári népzeni táborokat, ahol éneket tanítok gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Több formációval koncertezik

Kubinyi Júlia Salgótarjánban nőtt fel, népzenekedvelő családban. Általános iskolás korában népdalversenyek állandó díjazottja és nyertese volt, szakmai körökben korán felfigyeltek tehetségére. Énektanára édesanyja, Kubinyiné Szabó Katalin volt. Középiskolás évei alatt már amerikai turnén járt az Egyesült Álla­mokban és Kanadában. Az énekesnőt 2012-ben Népművészet Ifjú Mestere címmel, 2013-ban Junior Prima díjjal tüntették ki. A Fölszállott a páva című televíziós népzenei vetélkedő első szériájának döntős szólistája. A Dűvő zenekarnak 2008 óta énekese, de emellett rendre koncertezik számos más népzenei formációval és 2014 óta rendszeres vendége a Magyar Állami Népi Együttes műsorainak. Dolgozott Kocsis Zoltánnal és a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Corpus Harsona Quartettel, vendége volt a Free Style Chamber Orchestra jazzformációnak és az Etnofon Zenei Társulásnak. Első önálló szólólemeze 2015-ben jelent meg. Három éve énekes karrierje mellett a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője.