Himnusz

2019.01.22. 20:00

Hazánk egyik legféltettebb és legszebb költeménye hitével és erejével szólít

Január 22-én ünnepeljük Himnuszunk születésnapját: Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be költeményét, amelyet legféltettebb kincsként tartunk számon. Nemcsak azért, mert ez az egyik legszebb magyar versünk, nemcsak azért, mert benne van múltunk és történelmünk, nemcsak azért, mert őseink hitével és erejével szólít meg minden hazafit, hanem azért is, mert benne van a remény.

Veszelovszki Balázs

Amikor néhány éve megyénk földjére érkezett a Himnusz kézirata, nagy várakozás előzte meg Szécsényben. A múzeum dísztermét teljesen megtöltötte a közönség, s a bejárattal szembe, kiemelkedő helyre került a legnagyobb vendég: Kölcsey kézirata. A kézirat, amelyre az utolsó vonásokat – ezt maga a szerző írta rá – Csekén (ma: Szatmárcseke) tette 1823. január 22-én.

Csak 1989-től szerepel hazánk Alkotmányában a nemzeti himnusz

Kölcsey–Erkel közös művének azonban törvényileg is hivatalos himnusszá emeléséig még nagyon sokáig kellett várni. A hivatalos államnyelv hazánkban 1844-ben a magyar lett (előtte a latin, illetve a német volt), de ez nem hozta magával a Himnusz törvényi felemelkedését. Törvényileg csak 1989-ben emelték be az Alkotmányba. Az ötvenes években Rákosi személyesen szerette volna a címer mellett a nemzeti himnuszt is megváltoztatni, amire Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát kérte fel. A szóbeszéd szerint Kodály egy mondattal mondott nemet a diktátor utasítására, s Magyarország legnagyobb zenetudósának ezen véleménye, szerencsére, még a rettegett időszakban is szent volt.

Ez a korszak az 1820-as évektől hazánkban a reformkor, a haza bölcse, Deák Ferenc szavaival élve: a „haza és haladás” időszaka. Ezt megelőzően, nagyjából a felvilágosodás időszakától pedig a nemzeti ébredés kora. A nemzeti ébredés korában sorra születtek magyar nyelvű folyóiratok, irodalmi-közéleti témában is, sokkal több magyar nyelvű mű jelent meg, megindult a rövid életű Kelemen László vezette színjátszó társulat, formálódott a magyarságtudat. Olyan nagyszerű alkotóink segítették a nemzeti kultúra születését, mint Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály vagy Katona József.

A reformkor kezdetét 1825-től a pozsonyi országgyűléstől számítja a történelem, melyen Széchenyi István, a nagycenki birtokos (akinek felmenői nógrádi földről valók) felajánlást tett egy tudós társaság megalapítására – s ez csak az első lépése volt. Édesapja nyomdokait követte, Széchényi Ferenc ugyanis 1802-ben hatalmas könyvtári és tárgyi gyűjteményét a hazának ajánlotta fel, s létesült így a (mai nevén) Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár. Fia, a „hídember”, ahogyan a róla szóló film címe is nevezi, a Lánchíd, a gőzhajózás, a lovassport, a nemzeti gondolkodás atyja lett. A megalakult tudós társaságot ma Magyar Tudományos Akadémiának hívják, s ma is a tudomány hazai fellegvára, a legnagyobb tudósainkat tömöríti magába, s helyileg a Széchenyiről elnevezett téren található, éppen a Lánchíd pesti hídfőjénél. E hármas jegy is őrá, a haza és haladás eszméjének legnagyobb képviselőjére, Széchenyi Istvánra helyezi figyelmünket.

Ebben a korszakban él Kölcsey Ferenc, Szatmár vidékén. Itt születik a Himnusz, szatmárcsekei magányában, 1823 elején. A költeményt a nagyközönség Kisfaludy Károly folyóiratában, az Aurora című folyóiratban ismerhette meg 1829-ben, majd ezután megjelent egy 1832-es Kölcsey-kötetben is. Igaz, előbbiben az alcím (A magyar nép zivataros századaiból) nélkül, utóbbiban pedig éppen ezzel, a Himnusz főcím nélkül.

Kő Pál alkotása, Kölcsey egész alakos szobra szülőfalujában, Sződemeteren, a református templom mellett található

Diadalútját igazából nem is ekkor, hanem 1844-ben kezdte, amikor a Nemzeti Színház pályázatot ír ki megzenésítésére. A pályaműveket szakmai zsűri ellenőrzi, melynek többek között tagja volt a Liliomfi szerzője, Szigligeti Ede, Bartay Endre, a színház igazgatója, s a reformkori triász egyik tagja, Vörösmarty Mihály is. A szakmai zsűri Erkel Ferenc zenéjét választotta a legjobbnak, s 1844 nyarán a színházban fel is csendült a nemzeti imádság. Hatalmas siker kísérte, hiszen sok más egyéb mellett a magyar közgondolkodást és a – szó valódi, jó értelmében vett – nemzeti összetartozást erősítette a mű. Nem sokkal később szabadtéren is felcsendült, éppen a Széchenyi gőzös avatásán, az Óbudai Hajógyárban. A forradalom és szabadságharc idején, 1848. augusztus 20-án elsőként hivatalos állami ünnepségen is felcsendült, a budavári Mátyás-templomban. Szerzője, Kölcsey Ferenc nem érhette meg a Himnusz diadalútját, 1838-ban hunyt el Szatmárcsekén.

Született végre egy költemény és egy dallam, amely ugyanazt jelentette a pozsonyi, a kassai, a munkácsi, a kolozsvári és az újvidéki magyarságnak is, mint a pesti polgárságnak. Ugyanazt jelentette a papnak, a tanítónak, a hívőnek és a kisdiáknak is, mint amit mindenki másnak az országban. Ugyanazt jelentette a váro­sinak, mint a vidékinek. Egy mű, amely magában hordozza ezt a szót: magyar. Korábban ugyanis a Boldogasszony, Anyánk kezdetű ének és az István király emlékét idéző, Ah hol vagy magyarok kezdetű ének volt a katolikus magyarság himnusza. A reformátusok a 90. zsoltár szavaival imádkoztak: Tebenned bíztunk, elejétől fogva. Az össznépi magyarság kifejezője pedig a Rákóczi-induló volt. Hivatalos ünnepi alkalmakkor természetesen az osztrák császári himnuszt játszották.

Most azonban végre lett egy dallam és lett egy mű, ami egyet jelentett a magyaroknak. A reformkor idején született a Himnusz mellett egy másik nemzeti költemény is, Vörösmarty Mihály műve, a Szózat. 1836-ban, a pozsonyi országgyűlésre írta a nagy költő, s ezt 1843-ban, szintén pályázatra zenésítette meg Egressy Béni. Himnuszunk mellett ez a mű is a nemzeti összetartozást testesíti meg.

Kölcsey Himnuszát többezres tömeg énekelte egymásba karolva 1956 őszének napjain, ami valóban összekovácsolta a nemzetet. Ma is azt kell, hogy tegye: úgy a sportolónak, mint a közönségnek hatalmas öröm, ha a dobogón állva felcsendül az olimpián, ha ünnepséget tartunk, ezzel kezdjük az emlékezést, és a focimeccsek kezdetén erre a pár percre elcsendesedik a stadion.

Sokan felróják a szerzőknek, hogy nagyon komor, nagyon szomorú, és egyre többen szeretnének új himnuszt az országnak, mondván: nem lelkesít, nézzük meg más országok himnuszait, például a franciát, hogy milyen vidám, lelkes. S mi lehet a válaszunk erre? Egy himnusz egy országot, egy népet, egy nemzetet testesít meg. Benne van a történelem, a múlt, benne van a jelen, és a jövőbe vetett kép. A Himnuszunk nem Marseille utcáin keletkezett, nem fütyörészve vált dallammá, útja és történelme van, mondandója és habitusa. Kölcsey műve a „zivataros századokat” idézi meg, a dicsőséget: az őstörténet és a honfoglalás időszakából, a középkori magyar állam virágzásáról, Mátyás sikereiről, és a szomorúságot: a tatárjárást, a török támadásokat, és ami ezeréves örökségünk: a széthúzást és a belviszályokat. Úgy fogalmaz, hogy ez a nép már nemcsak a múltat, de a jövendőt is megbűnhődte. S Kölcsey nem tudta, hogy a vérzivataros XX. század még mennyi szenvedést, keresztet és kínt hoz a magyarság számára. És hogy örökségünket nem tudtuk elhagyni. Hiszen a legaktuálisabb szakasz bizonyosan ez a Himnuszból: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre”.

Nem tudom, van-e a földön még egy olyan himnusz, ami egyben imádság is. A miénk ilyen, éppen ezért templomi ünnepeinken, vallási eseményeken is felcsendül, s helye van. Vele sikerülhet a magyar kultúrának és Magyarországnak is újra azt az utat járni, amit elődeink kijelöltek – a „haza és haladás” útját.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!