Szívszorító percek a dán mérkőzésen

A döbbenet pillanataiban, amikor szombaton este háromnegyed hét tájban a koppenhágai stadion gyepén újraélesztették a dán válogatott 10-es számú játékosát, Christian Eriksent, sok minden tolult be hirtelen az agyamba: legfőképpen Fehér Miklós és Marc-Vivien Foé halála. Felhevült idegrendszerem pedig rögvest vádbeszédet fogalmazott meg a labdarúgás minden olyan szereplője ellen, akit abban a másodpercben felelőssé tettem azért, hogy ilyen szomorú esetek előfordulhatnak. A kíméletlenül pénzsóvár játékosügynököket és klubelnököket, a markukat messze kinyújtva tartó dúsgazdag alakokat, akik a földkerekséget letaglózó járványhelyzet kellős közepén szemrebbenés nélkül küldik a modern kor százmilliós keresetű, extra jólétet élő rabszolga-gladiátorait az arénába, mert a cirkuszt követelő népakarat, no meg az amúgy sem perselypénztől csilingelő buksza bővítése így kívánja.

És ott, akkor, hangosan kimondtam a szót, ami az idealista és humanista ember száját elhagyja: be kell rekeszteni a versenyeket, és mindaddig nem szabad újranyitni a kapukat, ameddig ez a torz világ létezik, ameddig urak lehetnek a tartótisztek. Ez megint a valóságtól elrugaszkodott gondolat volt, hiszen lehiggadt állapotban jól tudom, mekkora pénzek forognak kockán, mekkora értékek mehetnek veszendőbe, ha így cselekednek. Az üzleti érdekek miatt eltorzult és elaljasodott huszonegyedik században a show-nak nem abban az értelemben kell folytatódnia, mint azt Avery Brundage olimpiai bizottsági elnök 1972-ben, Münchenben az izraeli sportolók koporsója felett kijelentette: akkor ezt a tisztelet diktálta, ma pedig kötelező előírás.