Állami kitüntetéssel ismerték el a salgótarjáni labdarúgó munkáját

– Hogyan kezdődött a pályafutása?

– Az acélgyári iskola focicsapatában játszottam, itt figyeltek fel rám a Stécé vezetői, és 1958-ban hívtak az ifjúsági együttesbe. Innen lettem utánpótlás-válogatott is hat-hét alkalommal, majd szép lassan beépültem a felnőttek közé.

– Mikor mutatkozott be az Stécében a felnőtteknél?

– Az NB I./B-ben, 1963. augusztus 25-én, a Ganz-Mávag ellen hazai pályán szerepeltetett először a felnőttek között Bodola Gyula edző. A Cserháti – Salgó, Ferencz, Oláh D. – Szojka, Fodor – Kriskó, Toldi, Krajcsi, Básti, Rozgondi összeállítású csapattal 1:1-es eredményt értünk el.

– Az első élvonalbeli fellépése a Vasas elleni hazai meccs volt. Miként emlékszik vissza a bemutatkozásra?

– A nagy nap 1965. március 14-én volt Grosics Gyula irányítása alatt. Balszélsőt játszottam, nagy élmény volt belekóstolni az NB I. légkörébe. A Cserháti – Sándor Z., Ferencz, Oláh D. – Szalay, Toldi – Kökény, Kocsis, Müller, Horváth Z., Básti alkotta gárdával 12 ezer néző előtt 1:1-re végeztünk a piros-kékekkel.

– Az 1968-as bajnokság őszi szezonja a mexikói olimpia idején szünetelt. A játékokon maga mellett ott volt klubtársa, Szalay Miklós is, és aranyéremmel térhettek haza. Ez karrierjének legnagyobb sikere.

– Ez így van. Örültünk, hogy vidéki fiatalként ott lehettünk Mexikóban. A tornán négy alkalommal – Salvador, Ghána, Izrael és Guatemala ellen – jutottam szóhoz, óriási élmény volt a világ legnagyobb sporteseményén játszani. Négy évvel később, a müncheni olimpián is kinn voltam, igaz, ott nem léptem pályára.

– Térjünk vissza a Stécéhez! Marosvári Béla 1968-ban érkezett a csapathoz, a remek munkája után Moór Ede 1970 nyarán vette át az edzői teendőket. Aztán irányításával az 1971/72-es bajnoki évadban történetük legjobb eredményét érték el az élvonalban kivívott bronzéremmel. Mi volt a siker titka?

– A legcsodálatosabb bajnoki évünk volt, amelyről a bronzérem megszerzése is tanúskodik. Az együttes már több éve együtt játszott. Tudtuk, hogy kitől mire lehet számítani, szinte már egymás gondolatait is ismertük. Külön kiemelném az 1972. július 2-i, Honvéd elleni 3–1-es hazai sikerünket, amelyet a Magyar – Kmetty – Gecse, Horváth, Varga, Vertig – Szalay (Sáfrány), Répás B., Básti – Kovács I., Jeck összeállításban értünk el 15 ezer néző előtt. A sikerrel a nemzetközi porondra is kiléptünk: az UEFA-kupában, az AEK Athén ellen idegenben 3–1-re kikaptunk, majd itthon 1–1 lett az eredmény. Ha továbbjutunk, akkor a Liverpool lett volna az ellenfelünk...

– 1979. november 3-án, hazai pályán, a Debreceni MVSC elleni 0–0-s mérkőzésen játszott utoljára az élvonalban. Aztán következett a búcsúmeccs, majd eligazolt.

– 1980. március 26-án a svéd Jönköping Sodra együttesét fogadtuk. Ezen a barátságos találkozón búcsúztam a fekete-fehérektől. Aztán Pásztóra igazoltam, amellyel feljutottunk az NB III.-ba, igaz, ott már nem játszottam, majd Taron fejeztem be az aktív focit. Nem edzősködtem, de 1988-tól ’90-ig a Stécé technikai vezetőjeként működtem.

– Elégedett az elért eredményeivel?

– Bár nem szerepeltem a nemzeti válogatottban, kereknek érzem azt, amit a labdarúgásban elértem. Így utólag, tapasztaltabban lehet, hogy másként cselekedtem volna egy-két esetben. Ma jó feleleveníteni a régi sikereket, nosztalgiázni a hajdani szép időkről. Egy város színeiért küzdeni óriási energiát adott mindannyiunknak, a fekete-fehér mezhez való hűség értéknek számított. A szurkolók a csapatunkat nemcsak győzni látták, hanem veszíteni is, de lélektelenül játszani soha. Jelenleg az NB III.-ban van a Stécé, de a város, a közönség nem ezt érdemli. Bízom benne, hogy néhány éven belül újra legalább másodosztályú csapata lesz Salgótarjánnak.

– Mivel foglalkozott a polgári életben?

– A civil életben a fogtechnikus szakmát tanultam, végeztem el, gondolva a jövőmre is. 1980-tól ’95-ig, a salgótarjáni 25-ös számú laboratóriumban dolgoztam, de képkeretezőként is tevékenykedtem. Aztán a Létesítmény és Sport Kht. vezető-helyettese voltam 2004-ig, a nyugdíjazásomig. Itt említeném még meg, hogy 2006 őszétől az alapszabály módosításáig, vagyis 2017. október 14-ig a Magyar Olimpiai Bizottság Nógrád megyei delegált tagja voltam.

– Szólna a családról?

– A feleségemmel, Máriával 53 éve élünk boldog házasságban. Magyar–történelem szakos tanárként generációkat oktatott és nevelt a Madách Imre és a Bolyai János gimnáziumban. Mellette a Nógrád Megyei Pedagógiai Intézetben szaktanácsadói feladatokat is ellátott. Munkáját számos díjjal ismerték el, megyei és városi szinten is. Büszke vagyok rá. Fiunk, Attila önálló vállalkozó, könyvelő és adó-szaktanácsadó, feleségével, Ágnessel együtt dolgozik. Fiú unokáink iskoláznak. A 22 éves Attila a Budapesti Gazdasági Egyetemen, a 18 esztendős Mátyás pedig a Madách gimnáziumban tanul.

– Szabadidejében mit csinál?

– A szabadidőm jelentős részét a Kercseg-dűlőben lévő kertünkben töltöm, ahol nagy gyümölcsösünk van. Nagy szerelmem azonban a horgászat, amelynek a közelben, főként a maconkai tónál hódolok. Balatonudvardiban van egy kis nyaralónk, a legnagyobb örömöm, ha együtt van az egész család.

– A minap a magyar labdarúgósportot világraszóló sikerekkel gazdagító, kiemelkedően eredményes sportolói pályafutása eredményeként a Magyar Érdemrend Tisztikereszti kitüntetésben részesült. Mit jelent ez ön számára?

– Nagy megtiszteltetésként fogadtam az elismerést. Az embernek, főleg már ilyen korban mindig jól esik, ha gondolnak rá. Felemelő érzés volt, amikor a díjat átvettem Kásler Miklóstól, az emberi erőforrások miniszterétől és Latorcai Csabától, a tárca közigazgatási államtitkárától Budapesten. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik javaslatukkal állami és megyei szinten hozzájárultak a kitüntetésemhez.

Olimpiai bajnoki aranyérmet is nyert

Básti István 1944. szeptember 19-én született Salgótarjánban.

Posztja: balszélső, bal oldali középpályás.

Labdarúgó-pályafutása: A hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobbra tartott labdarúgója, akit az SBTC 1958-ban igazolt le.

A felnőttcsapatban 1963.augusztus 25. és 1979. no­vember 3. között 348 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 60 gólt szerzett (az NB I.-ben: 327/56, az NB II.-ben: 21/4). A Stécében kétszer a vidék legjobbja volt (1970/71-ben hetedik, 1971/72-ben harmadik), szerepelt az UEFA-kupában. A Magyar Népköztársasági Kupában második helyezett csapat tagja (1967: Győri Vasas ETO–SBTC 1–0). Tagja volt a magyar utánpótlás- és B-válogatottnak (1-szer szerepelt). Az 1968-as mexikói olimpiáról aranyéremmel térhetett haza. Négy alkalommal játszott. C-csoport: Magyarország–Salvador 4–0 (a 70. percben lépett pályára), Magyarország–Ghána 2–2 (a 69. percben lépett a pályára), Magyarország–Izrael 2–0 (végig játszott). Negyeddöntő: Magyarország–Guatemala 1–0 (a 72. percben Szalay jött be helyette). Négy évvel később tagja volt a müncheni olimpiára utazó csapatnak. Pásztó (1982 tavasz), Tar (1982 ősz).