Mindenki Cimbi nénijének a tanítás és a torna a mindene

Baglyasi családban nevelkedett, atlétikával is kacérkodott, de végül az SBTC torna szakosztályában ragadt meg, ami életre szóló kötődést alapozott meg a sportággal. Végigjárta a sportszakma minden területét, a Gagarinban 1987 és 2007 között több száz gyereket oktatott, nevelt, a GDSE elnöke. Jelenleg a Kereskedelmiben és a Dornyayban óraadó, és emellett még mindig tart tornaedzéseket.

Munkája elismeréseképpen 2011-ben Bérczy Károly díjban részesült, de Esterházy Miksa díjjal is büszkélkedhet, Salgótarján Sportjáért 2018-ban kapott kitüntetést, valamint a Jó tanuló, jó sportoló díjátadókon többször kitüntették, az utánpótlás nevelésben mutatott szerepéért.

– Ha szabad kérdezni, honnan jött a beceneve?

– Édesapám nevezett el így még kis koromban, és ezt megőriztem az életem során.

– Hová valósiak a szülei?

– Édesanyám és édesapám is baglyasi volt. Az ötvenes évek elején költöztünk be a Vásártérre, de én sok időt töltöttem András-aknán, a nagyszüleimnél. A játékon kívül semmilyen szórakozásunk nem volt. Futottunk, erdőt jártunk, mentünk mindenfelé. Akkor keveredtünk haza, ha éhesek voltunk. Bölcs és jószívű bányász családok laktak ott, mi pedig hallgattuk az érdekesebbnél érdekesebb történeteiket.

– Hogy került életébe a sport?

– A nagybátyám kezdett el sportolni, ökölvívó edzésre járt, általa találkoztam először a sporttal. Elkísértem bokszedzésre, nem mintha nagyon tetszett volna az ökölvívás, de akkoriban nagyon népszerű és eredményes sportág volt.

– Mikor jött a torna?

– A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába jártam, ahol testnevelőm, Nagy Sándor embersége, a gyerekek szeretete, humora, ösztönzése nagy hatással volt rám. Nála kezdtem el rendszeresen sportolni külön tornán, ott tanultam meg a sportág alapjait, imádtam odajárni. Az iskolának akkor nagyon jó csapata volt kézi-, és kosárlabdában, valamint atlétikában, ezekben is számított rám. Tőle „örököltem” a mentalitását, és nagyon örültem, hogy később a kollégája is lehettem.

– Atlétikával is kacérkodott…

– Negyedikes koromban kerültem a SÜMSE atlétikai szakosztályába, Bácsfalusi Ferenchez. A futás sosem volt a szívügyem, de a távolugrás és a magasugrás mindig is tetszett. Utóbbiban hetedikes koromban városi úttörő bajnokságot nyertem, akkoriban még nem szivacsra ugrottunk, hanem homokba.

– De mégis a tornánál ragadt meg.

– Próbálgattuk, melyik a nekünk való sportág. Az atlétikával egy időben jött a torna, akkor kerültem az SBTC-hez, a foglalkozások a mai Keri tornatermében voltak. Nagyon jó csapatunk volt. Hetente háromszor 17-től 19 óráig voltak a lányok edzései, de utána még ott maradtunk a fiúk tréningjén is, mert erejükkel sokat tudtak nekünk segíteni a gyakorlatokban. Az első edzőm Molnár Pötyi bácsi volt, majd Kraft Endre, Tuska István és Szarvas Józsefné következett. Zsuzsa néni Nagy Sándor után tanított a Rákócziban, majd később a közgazdaságiban, ő szintén nagy hatással volt rám.

– Mire emlékszik szívesen akkoriból?

– Nagy csodának számított, hogy az ország más részeit is meglássuk. Nem lett volna rá más lehetőségünk, hogy eljussunk a fővárosba, Komlóra, Debrecenbe, Sopronba, Pécsre… A szülőknek kevés pénzük volt, és a közlekedés sem volt még megfelelő. Mi vonattal jártunk, hatalmas élmény volt. Voltak háromnapos versenyek is, akadt, hogy az udvaron rendezték meg a szekrényugrást, mert annyi induló volt. Különböző ünnepeken is szerepeltünk, színpadon tornásztunk például felemáskorláton… De sportág népszerűsítő bemutatókat is tartottunk, a megye több pontjára is eljutottunk így. Számtalan versenyen indultunk, a legnagyobb eredményem az országos bányász bajnokságon elért bronzérem volt, amit ifi másodosztályban, egyéniben értem el, itt, Salgótarjánban.

– Mi a szép a tornában?

– Minden sportágnak megvan a maga szépsége, ez az egyik legkoordináltabb mozgás. Ebben minden benne van; ügyesség, szépség, erő, hajlékonyság, tartás, ritmus. Aki a tornászként kezdett, minden sportágban megállta a helyét. Elsősorban testi adottságokra van szükség ahhoz, hogy valakiből jó tornász legyen, de nagy kitartásra, szorgalmas edzésmunkára is szükség van, illetve nagyon kell szeretni a tornát. Néha el kell viselni a fájdalmat és a félelmet is le kell győzni. Nekem ez az örök szerelem.

– Térjünk vissza az iskolás évekre. Hogy került Balassagyarmatra?

– Édesapám oda ment dolgozni. Én még Salgótarjánban, a Közgazdasági technikumban kezdtem a középiskolát, ahol Szarvas Józsefné volt a testnevelőm és az edzőm is. Másodikos koromban csak a tanév elején jártam ide, mert akkor már terveztük, hogy költözünk. A Balassi Bálint Gimnáziumban kezdtem el versenyszerűen kosarazni, de hazajártam tornaedzésre és még versenyeztem is.

– A TF egyértelmű folytatás volt?

– Már nyolcadikos korom előtt eldőlt, hogy én testnevelő akarok lenni, a döntésemben a tanáraimnak nagy hatása volt. Érettségi után felvételiztem a TF-re, rengeteg sportággal ott ismerkedtem meg. Két diplomát szereztem, sportszervezőit és tanárit. A tornát akkor hagytam abba, mikor felkerültem a fővárosba, mert ott a többi sportág mellett már nem volt elég időm és energiám versenyszerűen sportolni. Nagyon szerettem a TF-et.

– A főiskola elvégzése után mivel foglalkozott?

– Férjhez mentem, családom lett, majd 1972-ben visszakerültem az anyaegyesületembe, az SBTC-be, módszertani előadóként. Ekkor már felnőttként ismerkedtem az egyesületi élettel. A focisták akkor lettek a vidék legjobbjai. Tíz szakosztály edzését látogattam, és problémáikat, igényeiket közvetítettem az elnök felé, illetve segítettem a versenyek szervezését. Ekkor még volt torna szakosztály is, de már a végét járta.

– Államigazgatási szerepvállalás következett…

– 1975-ben kerültem át a megyei testnevelési és sporthivatalba, a megyetanácsra. Itt igazgatási, oktatási és tájékoztatási főelőadóként a feladatunk roppant szerteágazó volt. Módszertani segítséget nyújtottunk, és gazdasági ellenőrzést végeztünk valamennyi megyei sportegyesületnél. Társadalmi aktíva hálózatot, sportszervezői és segédedzői tanfolyamokat, versenyeket, táborokat, sportünnepélyeket szerveztünk. Emellett látogattuk az egyesületek közgyűléseit, és nyilvántartást vezettünk a szakemberekről, sportolókról. Hozzánk volt köthető többek között az edzők akadémiája, a falusi szpartakiádok megrendezése, sportlétesítmények építése, felújítása és a városi sportiskola létrehozása is. Szép és érdekes munka volt, sok mindent megtanultam közben.

– Ezután hová került?

– Nyolc év után már hiányzott a tanítás, így léptem. A megyei tanácson belül a művelődési osztályra kerültem át, szakfelügyelő testnevelőként. A mai Kodály volt a bázis iskolám, ahol a kötelező óraszámot leoktattam, mellette pedig jártuk, ellenőriztük a vidéki iskolákat, mint szakfelügyelő. Szakmai segítséget nyújtottunk a körzetünkbe tartozó oktatási intézmények testnevelőinek. Nagyon sok ismeretre tettem szert és rengeteg tapasztalt szakemberrel ismerkedtem meg.

Jónak tartom, hogy fokozatosan tanulhattam, és jártam be a sportigazgatás minden területét.

– Újabb váltás következett…

– Volt egy hároméves „kitérő”, a városi sportfelügyelőségre kerültem, a városi tanács sport osztályára. Osztályvezető helyettes voltam, ekkor szüneteltettem a tanítást. A várost lefedve hasonló feladataink voltak, mint a megyén. 1986-ban mi szerveztük az utolsó országos sportnapokat (OSN), illetve a téli úttörő olimpia országos döntőjét is. Az utóbbinak a József Attila Művelődési Központban volt a díjátadója, a szervezés során kerültem kapcsolatba az informatikusokkal, ugyanis közösen készítettünk egy programot annak érdekében, hogy minél gyorsabban ki tudjuk számítani az eredményeket szánkóban, lesiklásban, és minden más érintett sportágban. Akkor egy számítógép még akkora volt, mint egy szoba.

– Mikor jött a Gagarin?

– 1987-ben ismét váltottam, és akkor kezdtem el dolgozni a Gagarinban. Akkoriban kezdtek létrejönni a diáksport egyesületeket, mi ebben az évben alapítottuk meg a Gagarin DSE-t, amelynek hamarosan én lettem az elnöke, és még ma is én töltöm be ezt a pozíciót. Akkor még működött az MHSZ lőpályája a Gagarinban, így volt sportlövészet, kezdetben fiú és lány torna, sakk, kosárlabda, atlétika, labdarúgás és úszás. Röplabda is volt, de csak tömegsport szinten. Minden sportágban rengeteg versenyen indultunk, akkoriban a városi fordulókról is nehéz volt továbbjutni a megyei bajnokságokra, hát még onnan tovább. Innen 2007-ben mentem nyugdíjba, azóta Sóshartyánban tanítok, mint óraadó. Életem legszebb időszaka volt, amit ott töltöttem, nagyon sok tehetséggel dolgoztam együtt és számtalan eredményt elértünk. Fantasztikus testnevelői és iskolai közösség tagja lehettem, közel két évtizedig dolgoztam Szarvas Józseffel és Répás Bélával.

– Miben változtak a diákok?

– Sajnos negatív tapasztalataim vannak. A technikai fejlődés, a televízió megjelenésétől a számítógépekig hátrányosan hatott a sporthoz való hozzáállásban. Elszaladtak az erkölcsi normák is. A fiatalok szórakozása már nem a tisztességes, jó kedélyű szórakozást jelenti, hanem több káros szenvedély is az életük része lett. Egyre többet magyarázzák azzal, hogy nem járnak edzésre, mert tanulniuk kell. Ilyen nincs, annak idején nekünk is rengeteget kellett tanulnunk, mégis össze tudtunk egyeztetni a sportolással. Igaz, nem volt ennyi lehetőségünk. Még televíziónk sem volt, ma meg már a kezükben elfér az okostelefon. Közel sem annyira kitartóak abban, hogy elérjenek valamit. Ez sajnos évről-évre egyre rosszabb. A szülők hozzáállása sem olyan, mint régen, nem motiválják a gyerekeket abban, hogy sportoljanak, inkább elengedik őket a városba bolyongani.

– Mi a véleménye a mindennapos testnevelésről?

– Ilyen formában nem hasznos. Kellő számú létesítmény és szakember hiányában ez nem működhet. Ezzel csak gátoljuk egymást. Több osztálynak egyszerre nem lehet testnevelés órát tartani, pláne télen. Az elképzelés jó, a megvalósítás nem. Aki eddig sem dolgozott, az ezután sem fog, sőt, a körülmények miatt annak is elmegy a kedve, aki eddig szeretett mozogni.

– Milyen céljai vannak az életben?

– El se tudom képzelni, hogy ne tanítsak. Amikor nyugdíjba mentem, sokat gondolkodtam, hogy folytassam-e. Szerencsére nyáron már kaptam is az információt, hogy Sóshartyánban keresnek óraadót, és jelentkeztem is. Hat év után átkerültem Kisterenyére, a Váci gimnáziumba, majd innen a Kereskedelmibe jöttem, ahol már már negyedik éve dolgozok. Ettől a tanévtől a Dornyayban is tartok órákat. Persze továbbra is viszem a tornaedzéseket a Gagarinban, de mini kosárlabdát és a lány focit is tartottam, utóbbi csapatommal Telkiben országos másodikak lettünk.

– És a torna eredmények?

– Először nem volt két kategória, majd a kilencvenes évek végén két csoportra osztották a mezőnyt. Mi a B-kategóriáról váltottunk az A-ra, aztán visszaváltottunk a B-re, azóta is ebben vagyunk érdekeltek. A legszebb eredményünk az országos diákolimpián elért csapat harmadik hely, majd később egy negyedik helyet is szereztünk. Szabadon választott gyakorlatokkal járjuk az országot, rendre versenyzünk a fővárosban, Egerben, Adácson, Debrecenben, ezekről a rendezvényekről több érmet is elhoztunk már. Keressük a versenylehetőségeket, hisz itt tudunk tanulni. A gyerekek technikailag – vidéki mércével – már olyan magas szinten állnak, hogy folyamatos gondot okoz a tornaszerek és a kiegészítő eszközök állapota, vagy éppen hiánya.

Ezt az egészet egyedül nem tudtam volna megcsinálni, sokat köszönhetek a segítőimnek, először Kilvádi Klaudia, majd So Alexandra, Csetneki Dóra, Mrakics Nikolett és Benedek Dávid segítette a felkészülésünket, ami már rengeteg odafigyelést igényel. Egy korábbi tornász, Oravecz Géza egy éve segít. Szerencsénkre a szülők nagyon sokat segítenek, támogatnak és motiválják a gyermekeiket. Nélkülük nem érhetnénk el ilyen eredményeket.

– Visszatekintve, van-e valami, amit máshogy csinálna?

– Sok minden, de ha az egész utamat tekintem, akkor azt mondom, hogy nincs. Részleteiben persze vannak dolgok, de ez így volt jó.