Egy történész emlékére

Ezernyi jele van annak, hogy gyorsan  telik,  sőt –  ahogyan a köznyelv fogalmaz – rohan az idő.   Hiszen szinte hihetetlen – de sajnos igaz – hogy dr. Horváth  István ,  a salgótarjáni értelmiség,  a Nógrád megyei  közélet  egyik markáns,  meghatározó személyisége  egy évtizede  távozott az  elíziumi  mezőkre:  2005. április 17-én,  azaz  éppen  tíz esztendeje  hunyt el.  1939. október  14-én  született  az alföldi Kocséron. A középiskolai  tanári végzettséget   a szegedi egyetemen szerezte meg,  ugyanott  tette le a bölcsészdoktori vizsgákat is.  1963-ban került Salgótarjánba.  Tanított,  dolgozott  könyvtárosként,  több  munkakört is  betöltött a művelődésirányításban  s éveken át  igazgatója  volt a  helyi  múzeumnak illetve a  megyei műzeumi szervezetnek.   Főszerkesztette   a  „Palócföld”et,  megszervezte  és vezette  a Salgótarjáni Polgári Kört.  Mindemellett   történészként is  beírta magát  a megye  szellemi életébe.  Megannyi  cikkben, tanulmányban  s jó néhány saját kötetben  kutatta,   elemezte  a végleges lakóhelyének választott Nógrád  társadalomtörténetét,  kiváló személyiségeinek  életét,  munkásságát,  az eszmék,  eszmények,  magatartásformák változásait,  a tudás és a cselekvés összefüggéseit.  Különösen nagy figyelmet szentelt Salgótarján múltjának,  sorsfordító  éveinek  értelmezésére, a  „bazalton nőtt erdők népének”  vizsgálatára.   Sokszor idézett, erőt adó  gondolata  szerint  a  nehézségekkel küzdő városra  nagyon  illik  Párizs jelmondata: „fluctuat  nec  mergitur”, azaz  „hányódik, de nem merül el.”   De azt is hozzátette, hogy e  remény megvalósulása,  hangsúlyozottan  a salgótarjániakon  múlik.  Dr. Horváth  István  egyaránt  igényes volt önmagával és környezetével szemben,  határozott követelményeket  állított  munkatársai elé  –  nem véletlen, hogy a múzeumban  eleddig egyetlen igazgatót neveztek „főnöknek”  –  törekedett  tudatosan befolyásolni,  formálni a közvéleményt.  Az arra  érdemes  tradíciók ,  hagyományok,  értékek megőrzésének  híve volt, de  nem volt idegen alkatától  a kezdeményező,  megújulási szándék  sem.  Önálló karakterű  személyiségként  véleményét  mindig  igyekezett  meggyőző érvekkel alá is támasztani.  S ezt várta el vitapartnereitől is.  „Kell,  hogy jobban megtaláljuk egymást:  a műveltség,  az ismerete hídjain” – vallotta.    Legméltóbban  ennek az „üzenetének”  az érvényre  juttatásával  emlékezhetünk rá.