Tánc az asztalon

A múlt század második felében Balassagyarmat élüzemei közé tartozott a Kőbányai Porcelángyár balassagyarmati kirendeltsége, azaz közkeletű nevén a „Kerámia”. Az egykori munkavállalók ma is szívesen tekintenek vissza az itt letöltött hosszú esztendőkre. Anyai nagymamám a hatvanas évek végén műszakvezetőként dolgozott az üzemben. Mint ahogy mindenkinek, neki is akadtak rosszakarói.

Az egyik napon sürgősen hívatta a gyár igazgatója. A direktor szigorú szemmel tekintett rá, és számon kérve kérdezte tőle: „Simonné kartársnő, igaz a hír, hogy az éjszakai műszakban a lányok magyar nótára táncolnak az asztalokon”? Nagymamámnak a szeme sem rebbent, hiszen nagyon jól tudta, miről van szó. Szépen, lassan elmagyarázta a főnökének, hogy az éjszaka során fokozottan kell ügyelni arra, senki se lankadjon, megmaradjon a munkatempó, a kellő frissesség, nehogy bárki is beszusszanjon, hiszen a kellő mennyiséget kötelező letermelni. Éppen ezért kitalálta, hogy a betanított kollégák számára az óránként engedélyezett rövid pihenőidőkben biztosítja, ha kedvük tartja, némi zenei aláfestéssel jól kitáncolhatják magukat, amivel elűzik testükből-fejükből a bágyasztó fáradtságot.

Az igazgató türelmesen meghallgatta nagymamám magyarázatát, és ettől kezdve hivatalosan engedélyezve lett az éjszakai műszakban a nyilvános tánc, természetesen a norma is megmaradt.

Amikor kisgyermekként nagymamám ezt a történetet elmesélte nekem, hangosan felkacagtam a ritka ötletességén.