Tanítók

Mindig tiszteltem a tanítókat, tanárokat, pedagógustársaimat, „a nemzet napszámosait”. Változhattak történelmi idők, jöhettek ideológiai fordulatok, ők kitartóan ott álltak a katedrán, formázták a gömbölyded betűket a palatáblára, hogy minél pallérozottabb legyen a feltörekvő nemzedék. Nemrégiben két könyv párhuzamos lapozgatása közben egy-egy jellegzetes képviselőjükre bukkantam a múlt évszázad első feléből – egyikükre az ecuadori hegyek között, másikukra a kirgiz pusztaságban. A fiúk tizenévesen kerültek fel faluról a nagyvárosba, ahol munka közben tanultak meg írni és olvasni, majd elhivatottan tértek vissza szülőföldjükre, hogy ne hagyják tovább kilátástalanságban a fiatalságot, törekedtek arra, hogy az anyanyelv ápolásának jóvoltából a szeretett vidék kikecmeregjen az elmaradottságból és minél kevesebb analfabéta éljen a portákon. Pedig alig tudtak többet a betűvetésből azoknál, akiket oktattak. 

Eleinte az idősebbek rossz szemmel néztek a hazatérő jövevényekre, de előbb-utóbb megbarátkoztak a gondolattal, ők jót akarnak a gyermekeknek. A tanítványok pedig meghálálták a rájuk szánt hosszú órákat, a sok-sok gyakorlást, a törődést, a foglalkozásokat. Nem egy vitte sokra belőlük, jutottak el magasabb beosztásokba, akár az akadémikusi székbe. Legyünk tehát büszkék a pedagógusokra, támogassuk őket, ismerjük el a munkájukat, ne engedjük, hogy hátat fordítsanak a pályájuknak, mert ha már írmagjuk sem marad, akkor valóban vége lesz a világnak.