Hetvenegyedik születésnapja előtt hunyt el a dejtári író-publicista

Onagy Zoltán Bugyi Zoltán néven született 1952-ben, a karácsonyi ünnepeket követő napon. Pedagógus családban nőtt fel a Dejtár közigazgatási területéhez tartozó Lókos-pusztán, a falu vasútállomásának környékén. Kitanulta a nyomdász mesterséget, később pedig a Mol Zrt. alkalmazásában dolgozott. Már korán megmutatkozott irodalmi tehetsége, írásaival, novelláival, publikációival rendszeresen jelentkezett mind Nógrádban, mind országos folyóiratokban, így például a Palócföldben, az Irodalmi Jelenben, míg 2001 és 2005 között a terasz.hu portál irodalmi szekciójának szerkesztőjeként tevékenykedett. 

Onagy Zoltán már 1980-ban Esztergomba költözött, de azóta is rendszeresen járt haza, az Ipoly-parti, Lókos-menti világba, a balassagyarmati barátai közé. Munkásságát szülőföldje 1993-ban Madách-díjjal jutalmazta. Az utóbbi másfél évtizedben nagy népszerűségnek örvendett a világhálón A bőség zavara címmel folyamatosan megjelenő világirodalmi sorozata, amelyben sajátos módon sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az egyes irodalmárok, írók-költők sejtelmesebbnél-sejtelmesebb elemekkel telített magánélete, mint maguknak a műveknek az elemzése. A bőség zavara mára közel kétezerötszáz szócikket számlál. Utolsó könyve 2023-ban jelent meg A helyettes harmadik regénye címmel.

Onagy Zoltánt valamikor a kilencvenes évek második felében ismertem meg, amikor rendszeresen toppant be barátjához, a Nógrád Megyei Hírlap majd a Gyarmati Újság vezető újságírójához, Ádám Tamáshoz a balassagyarmati szerkesztőségekbe. Emlékszem robusztus alakjára, sűrű bajszára, sötét szemöldökére, amit rendszeresen, amolyan „móriczos” módon szinte mindig összevont, mert mosolyogni, harsányan kacagni a legritkább esetben láttam. Kérlelhetetlen kritikai érzéke volt, és sohasem palástolta véleményét a pályatársak, főként a fiatalabb tollforgató nemzedék felé. De szavaiba sohasem szűrődött be komolyabb bántás, bármennyire is keményen hangoztak csalhatatlan észrevételei, és, mi feltörekvő újdonászok figyeltük, mit mond ő, a tapasztalt róka, akire mindenképpen felnéztünk. 

A bőség zavarát pedig kifejezetten kedveltem, mert néha élces, érdes, de nem cinikus, sokkal inkább cinkos hangot ütött meg a világirodalom, illetve a magyar líra és próza kimagasló alakjaival kapcsolatban, főként, ha a magánéletükre terelődött a szó. Az ő olvasatában hallottam először mélyebben a már halálos beteg Kosztolányi Dezső szerelmi viszonyáról Radákovich Máriával, Babits Mihály és Móra Ferenc félrelépéseiről és viszonyairól, hasonlóképpen érdekfeszítően vázolta Oscar Wilde vagy Andre Gide másságát. Nyugodj békében Zoli!