Mátyás udvara elevenedett meg Nógrádon

Végre nyár! Így horkantak fel szombat reggel az emberek, kitekintve az ablakon a főváros kerületeiben, vagy a kisebb településeken, hogy aztán a szülők és csemetéik Nógrád megye névadó faluja felé vegyék az irányt. A házigazdák persze hét közben sokat imádkoztak azért, hogy az esős időt némi derültség váltsa fel, és már a pénteki előkészületek során beigazolódott a várakozásuk.

Dél felé érkeztünk meg a helyszínre, és rögvest a község polgármestere, Szórágy Gyuláné „ugrott” elénk, mondván, nagy öröm, hogy ilyen szépen süt a nap, majd hozzátette, minden testvértelepülésük küldöttsége tiszteletét tette a várban.

Társalgás közben körbetekintettünk a környéken. A színpad a megnyitó után még üres volt, bezzeg az ódon romok közötti tisztások igencsak megélénkültek. A szervezők ebben az évben Mátyás király korához kötötték a rendezvényt. A Fekete Sereg Lovagrend vitézei tetőtől talpig vértezetben (milyen melegük is lehetett a páncél alatt!) mutatták be kivételes harci tudásukat. A napfényben megcsillantak a kardok, majd hangos csattogással verődtek össze. Odébb, az Európai Harcművészetek Iskolája oktatói és növendékei már bemutatójuk után pihentek a sátor alatt. Ők korábban egy kis ízelítőt adtak a közönségnek, miként is tevékenykedtek a tizenötödik-tizenhatodik századi „mentősök”, miként állították el a vérzéseket, a felcserek milyen módszerekkel és eszközökkel ápolták és kötözték be a csata hevében szerzett sebesüléseket.

Hamarosan ismét a színpad felé vetültek a tekintetek. Pompás reneszánsz viseletben toppantak elő a sudár férfiak és a csinos asszonyok, és üde táncukat látva úgy érezhettük magunkat, mintha csak Mátyás és Beatrix esküvőjére kaptunk volna meghívást a budai királyi palotába.

Miközben a harci bemutatók egymást érték, és láthattuk, miként forgatják fegyverüket a küzdő amazon hölgyek is, némi bejárást tettünk a vár oldalsó fertályában, ahol a gasztronómiai udvar terült el. Hosszú sorok kígyóztak, a látogatók roppant kíváncsiak voltak, mifajta hamisítatlan középkori étkekkel kínálják őket a szakácsok és kuktáik.

Röpke órás szemlélődésünket befejezve búcsúztunk a várjátékoktól, és lefelé haladva tapasztalhattuk, hogy csak jönnek-jönnek felfelé az emberek, akiket a falu lelkes polgárőrei igazítottak útba.

Feltekintve a vár legmagasabb falmaradványára, egy legenda jutott az eszünkbe. A végvonali erődítmény ugyebár a középkor folyamán többször cserélt gazdát, hol a törökök, hol a Habsburg zsoldban álló katonák rendezkedtek be. A fáma szerint épp Szulejmán hada ütött itt tanyát, amikor az ostrom közben egy bátor lovas vitéz amolyan „kamikaze” módon belovagolt a várba, és égő fáklyát dobott a lőportoronyba, ami azonnal felrobbant, sok-sok „kontyos” életét és persze a sajátját is követelve. Persze, az igazság merőben más lehet: alighanem egy véletlen baleset folytán robbant fel a torony, amit már a harcok közepette nem építettek újjá. Mindenesetre a régészeknek akad még bőven itt dolguk, hogy minél teljesebb képet kaphassunk a nógrádi múltról.