Édesapja miatt kötődik a palóc vidékhez Berecz András mesemondó

– Bővelkedik az élete a hajtűkanyarszerű fordulatokban.

– Rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is voltam, mígnem hajszolt embertársai örömét keresgélő énekes, mesemondó lettem. Dalaim és meséim a világban helyét kereső és a szerelmes ember hallomásai, látomásai. Felvidéken, Erdélyben, Moldván, de Somogyban, a Nagykunságban és a Nyírségben is gyűjtöttem dalokat, meséket, tréfákat, hogy bemutathassam mindezeket.

Berecz András énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész 1957. október 29-én született, Budapesten. Édesapja, Berecz István a Felvidékről való, édesanyja, Tanka Mária a Nagykunságban született.

Festőnek és jogásznak készült. 2007 óta a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja, 2013 óta rendes tagja. Az első dalokat édesanyjától tanulta. Megalapította az Ökrös és az Egyszólam együttest, és énekesként hamarosan igen népszerűvé vált. Kutatási területei elsősorban a Felvidék, Erdély, Moldva, Somogy, de a Nagykunságban és a Nyírségben is gyűjt dalokat, meséket, tréfákat.

Magyar népzenét tanított Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York Egyetemen, valamint kanadai és amerikai táborokban is. Műfordítással is foglalkozik.

– Ugyanakkor a palócokhoz is kötődik.

– A palócok hagyományos szállásterületei közül Gömör megyéhez fűz a legszorosabb kapcsolat. Édesapám ebből a megyéből származik, sőregi születésű, így gyermekkorában ott töltötte a nyarak egy részét. Abban az időben a kanásznak még első világháborús trombitája volt, azzal szólította egybe a bárányokat, kecskéket, marhákat. Ez engem, a későbbi mesemondót igencsak elbűvölt. Számos legendát, mesét ezen a vidéken hallottam.

– Mesemondóként csupán a gyerekekhez kíván szólni? Vagy másokhoz is?

– Mindenkihez, akiben van még kíváncsiság. A világ tágas, fontos, hogy a fülünk se legyen szűk. Ha az ember azért lépi át a háza küszöbét, hogy a maga igazát bizonyítsa, akkor jobb, ha otthon marad. De ha tud tanulni másoktól, akkor érdemes nyakába vennie a világot.

– A kihalásra ítélt falvaknak sokszor egy nagyvárosból vidékre települő – legtöbbször fővárosi – értelmiségi réteg tud mentőövet dobni, felélesztendő az elhalni készülő hagyományokat.

– Ez valószínűleg így van. Az indián sem tudja, hogy a szülei aranya mit ér, amíg üveggyöngyért az utolsót is el nem cseréli. Általában csak akkor szokott rájönni, hogy az örökölt aranyak többet érnek. Ez az emberiségnek, a modern világnak egy furcsa, kötelező és ördögi forgatókönyve: az utolsó értékeset is kidobni az ablakon, s akkor jönni rá, hogy mekkora értéket is jelentett az. A civilizált világ állandóan közösségekről álmodozik, de ezerből egy tudja megtenni a lépést a megvalósítás felé, inkább filmet forgat róla, mint hogy megélje. A kazah, vagy kirgiz táltos pedig nagyvárosokról álmodik. Találkoztam olyan őshagyományban élő énekesekkel, akiket Hollandiába hívtak, és mára a zenekar minden tagja kábítószeres. A kultúráknak ez a kicserélődése folyamatos. A végén az Úristen ebből majd valamicskét megment és megtart.

– Milyennek látja a mai magyar vidéket?

– Amióta világ a világ, a szépség és a rútság együtt járnak, és ez így is lesz mindig. Ez a valóság, ezt kell elfogadni. A magyar vidék jövőjét illetően nem kívánok jóslatokba bocsátkozni. A rám eső feladattal tisztában vagyok. Ha egy nap alatt csak egyetlen dalt vagy csak egyetlen szót megmentek, és képes leszek azokat értő embereknek tovább adni, akkor már nyugodt vagyok. A feladat derűt ad, a jóslás nem. Próbálom a szépségeket egybegyűjteni és átadni az embereknek.

– Ennek egyik eszköze a mesemondás?

– A mesemondásban a legtöbb, amit elérhetünk, az ember lelkének megemelése és ha a mesemondóban a közönség önmagára ismer. De ne feledjük: a kevesebb a több, és a levitt hangsúly értéke az aranyéval vetekszik.