Hűvös melankólia

Amikor magam elé képzelek egy tavaszi képet, a lelki szemeim előtt virágok színes sziromtengere, döngicsélő méhek, csivitelő madarak és ragyogó napsütés jelenik meg. Imádtam minden percét, amikor a napokban egy pillanatig sem volt szükség a fantáziámra ahhoz, hogy elmerülhessek ebben az érzésben, hiszen az időjárásnak köszönhetően mindezt a valóságban is átélhettem.

A közelmúltban olyannyira átvette az „irányítást” a tavasz, hogy már azt hittem, teljesen búcsút inthetünk a leghidegebb hónapoknak. Ebből kifolyólag úgy döntöttem, hogy a szekrényem legaljára száműzöm a téli gardróbom darabjait, teret engedve ezzel az átmeneti évszakhoz illő ruháimnak. Csakhogy ez a lépés kissé elhamarkodottnak bizonyult… ugyanis valamelyik reggel, ahogy felhúztam a redőnyöm, már nyoma sem volt a verőfényes napsütésnek, helyette felhők borította ég és erős széllökésektől hajladozó ágak köszöntöttek az ablakom túloldaláról.

A látvány a reggeli készülődésemre is rányomta a bélyegét, hiszen a napindító rendszerint pörgős, jókedvű rutinom szó szerint melankolikussá vált. Ezt csak tetézte, amikor az ajtón kilépve beigazolódott amitől tartottam: a hőmérséklet sokkal inkább a téli időjárást idézte, így az elmúlt napokban viselt átmeneti kabátomat eltettem, míg a télit újra elővehettem. Valamivel később a buszmegállóban is csak az járt a fejemben, mennyire bízom benne, hogy úgy egy hét múlva, Sándor, József és Benedek már nem felváltva hozzák a zsákjukban a hideget és a meleget...