Hőstett a javából: a gyarmati doktornő világrekordot is döntött a barlangi életmentésnél

– Miért éppen az aneszteziológa és intenzív terápia szakterületét választotta?
– Bár több szakterület is érdekelt, a Semmelweis Egyetemen folytatott tanulmányaim után sikerült elhelyezkednem a szekszárdi kórház intenzív osztályán, ahol nagyon megtetszett az aneszteziológus és intenzív terápia szakterülete. Kezdetben féltem ez ezzel járó felelősségtől, de magával ragadott a manualitás, a különböző szakterületekre való rálátás, illetve az, hogy az aneszteziológia és intenzív terápia során alkalmazott élettan felé kell irányítani a beteget. 

– Hogyan került kapcsolatba a balassagyarmati kórházzal?
– A szekszárdi kórház után, Budapesten a Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézetben vállaltam munkát. Balassagyarmatra pedig dr. Tóth Judit, a kórház főigazgatója, – aki szintén a Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvosa, – által kerültem.

– Hogyan vált a Magyar Barlangi Mentőszolgálat szakorvosává?
– Természetszerető ember vagyok, hat éves korom óta rendszeresen táboroztam, kirándultam és túráztam. Tulajdonképpen innen indult a barlangok iránti érdeklődésem is. A gimnáziumban volt először lehetőségem nem kiépített barlangokban, overálos túrákon részt venni, amelyek teljesen lenyűgöztek. Aztán az egyetemen Nagy Dénes, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat mostani orvosszakmai vezetője évfolyamtársam volt. Ő éppen akkor végezte a túravezetői tanfolyamot, szüksége volt az oktatáshoz alanyokra, így kerültünk kapcsolatba. Amikor pedig már tapasztaltabb lettem, felkértek, hogy csatlakozzak a mentőszolgálathoz, amelynek azóta aktív és oszlopos tagjává váltam. 

– Mikor érkezett pontosan a megkeresés a törökországi mentőakcióval kapcsolatban?
– Szeptember 3-án, 7 óra 30 perckor. Éppen indultam a kórházba dolgozni, a kezem már az albérlet kilincsén volt, amikor Dénes hívott és elmondta mi történt. Azonban ekkor még nem volt biztos, hogy én fogok részt venni a mentésben. Végül úgy adódott, hogy Európából a Magyar Barlangi Mentőszolgálat csapata velem együtt tud a leghamarabb a helyszínre érkezni. A szervezéshez felvettük a kapcsolatot a Külügyminisztériummal, Mátis Viktor törökországi nagykövettel, a Terrorelhárítási Központtal, valamint a török fél barlangi vezetőivel, majd bevonásukkal útnak indultunk.

– Hogyan sikerült eljutni a Morca-barlanghoz?
– Még szeptember 3-án este, ottani idő szerint 23 órakor megérkeztünk Törökországba. Az isztambuli repülőtéren átszálltunk egy Antalya-i repülőgépre, oda hajnali kettő körül érkeztünk. Innen egy katonai reptérre vittek minket, ahonnan helikopterrel 45 perc alatt elértük a Morca-barlang alaptáborát. Hosszú és fárasztó volt az utazás, de próbáltunk minél többet pihenni útközben. A barlang eléggé elzárt helyen van és nehezen megközelíthető, a legközelebbi lakott település autóval 2 órányira található. Megérkezve a Turkey Disaster and Emergency Management Authority (AFAD), valamint az expedíció tagjaival cseréltünk információt. Ekkor derült ki, hogy csak a csapat felszerelése van a helyszínen, de az nem alkalmas egy nagyobb mentésre. Ezért egyeztetnünk kellett arról, hogy mit tudnak majd számunkra biztosítani. Ráadásul ekkor szembesültünk azzal is, hogy senki nincs olyan állapotban, hogy visszajöjjön velünk a barlangba. Mark nem volt ugyan egyedül, de nem volt kapcsolatuk a felszínnel. Nagyjából négy órát vett igénybe, hogy megismertessék velünk a barlangot, illetve azt, milyen irányban haladjunk lefelé.

Útlözben próbáltam spórolni az energiákkal, illetve rajtam minimális súly volt, a felszereléseket két mentőtársam cipelte. Végül hétfő este 23 órakor, az indulástól számítva 13 órával később érkeztünk meg a bivakba. Itt elsőként egyeztettünk a lent lévő személyekkel és magával Markkal is arról, hogy milyen állapotban van, illetve milyen terápiát kapott addig. Előzetesen sajnos nem sikerült elérni, hogy vérkészítmény legyen a helyszínen, így az csak 4-5 órával később érkezett meg.

– Hogyan élte meg az extrém körülményeket, mi jelentette a legnagyobb kihívást? 
– Összesen hét napot töltöttünk a barlangban, ebből közel négy napot a több mint ezer méter mély bivakban. Mindez nem okozott gondot, mert lelkileg is úgy készültem, hogy legalább 3-4 napig a mélyben leszek. Mivel a kommunikációs rendszer nem volt kiépítve, így a legnagyobb kihívást a kommunikáció „hiánya” jelentette. Lefelé mindig gyorsabban haladtak az információk, viszont az én üzeneteim és a kérdőívek csak jóval később jutottak a felszínre. Ráadásul a többiek velem ellentétben nem voltak egészségügyisek, így nem tudhattam biztosan, hogy az információ hogyan jut majd el a kint lévő orvosokhoz. Ezért például gyógyszernevek helyett hatóanyagokat kértem. Szerencsére mindent jó mennyiségben küldtek le. A másik nagy kihívás Mark táplálása volt, amelyhez nem volt elegendő felszerelésem, így azt szájon át kellett elvégezni. Ehhez pedig fel kellett állítanom egy terápiás tervet.

– Milyen állapotban volt Mark Dickey a megérkezésekor és milyen terápiát alkalmazott az ezt követő napokban? 
– Minden eshetőséget számba kellett vennünk, így az egyik legfélelmetesebbet, miszerint mire leérek, ő már elvérzik. Azonban igyekeztünk pozitívan hozzáállni a mentéshez. Feltételezett diagnózisunk a gyomorfekély volt, ez végül idekint be is igazolódott. Szeptember 5-én kezdtem el a vérátömlesztéseket, Mark pedig este már jól is érezte magát, de nem tudtuk, hogy pontosan mikor épülnek ki a mentőpályák, és milyen segítséggel tudjuk majd őt a felszínre vinni. A következő napokban stabilizáltuk az állapotát. Ugyanakkor Marknak többször el kellett mondanom, hogy nem hagyhatja el önállóan a barlangot, mert az állapota súlyosbodhat. Ha útközben olyan helyen lesz rosszabbul, ahol nem tudunk azonnal segítséget nyújtani, akkor az a halálával is végződhet. Azt tudni kell, hogy Mark korábban ételmérgezéssel is vett részt expedíción, így most is azt érezte, hogy hasonló esetről van szó és egyedül is ki tud menni a felszínre. Szeptember 7-én este volt egy visszaesés az állapotában, de akkor még mindig nem épült meg a mentőpálya. Majd szeptember 8-án megérkezett az engem leváltó orvos, így kénytelen voltam őt otthagyni, ami lelkileg nagyon nehéz volt. Nekem és a mentőtársaimnak közel három napig tartott feljutni a felszínre, ahol rengetegen gratuláltak és kifejezték hálájukat, én pedig megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy az alaptáborban mennyi szakember segédkezett a mentésben. Aztán szeptember 9-én megindult a transzport immár Markkal, akivel útközben többször is meg kellett állni, mert szüksége volt kezelésre, vérátömlesztésre. Miután szeptember 12-én kiért a barlangból a török egészségügyi szolgálat megvizsgálta, majd kórházba szállították. Így csak telefonon tudtunk beszélni, de már biztosan állíthatom, hogy jól van. A magyar mentőcsapattal végül múlt pénteken érkeztünk haza. 

– Mik a tervei?
– Korábban is vettem már részt barlangi mentésben, de ilyen nagy horderejűben még nem. Éppen ezért nagyon sok tapasztalatot is sikerült szereznem, ugyanakkor sok olyan dologra is rávilágított, amiben még fejlődhetek. Ilyen például az, hogy az indulásnál az orvosi felszerelésekre több figyelmet fordítsunk vagy éppen erősítsük a mentésben résztvevők számára az egészségügyi képzéseket. Emellett szeretném a saját tapasztalataimat, tudásomat megerősíteni a barlangi mentésben és vannak olyan képzések, amelyeken a jövőben szeretnék részt venni.