A pásztói pedagógus egész életét átszőtte a tanítás és a néptánc szeretete

– Hogyan kezdődött a karrierje?
– Mindenképp gyerekekkel akartam foglalkozni. Már kicsiként is, amikor édesapámmal a szőlőben voltunk, úgy játszottam, hogy én voltam a tanár. A gimnázium elvégzését követően óvónőképzőbe akartam jelentkezni, de édesapám akkor azt mondta, hogy amennyiben gyerekekkel szeretnék foglalkozni, akkor inkább válasszam a tanítói szakmát. Ezen elgondolkodtam, végül pedig úgy határoztam, hogy megpróbálom. Aztán mindössze 18 éves voltam, amikor Szabó Áron, az egykori pásztói iskola igazgatója felhívott, és azt mondta, tudja, hogy tanítani szeretnék, így menjek el és vezessem a nyári napközis tábort. Meglepődtem és kicsit meg is illetődtem, hiszen majdnem egykorúak voltak velem a gyerekek,  akik felső tagozatba jártak. Ennek ellenére kedvesek és aranyosak voltak, szót fogadtak.

– Hol tanított először? Hogyan emlékszik vissza az első munkahelyére?
– Egy kedves pedagógusvezető, Molnár Béláné felajánlotta, hogy Mátrakeresztesen van egy tanítói állás, így oda kerültem. Akkorra már volt egy gyermekem is, így sokat gondolkodtam, de végül elvállaltam és ott töltöttem húsz csodálatos évet. Nagyon szerettem ott dolgozni, a gyerekek is úgy érezték magukat, mintha otthon lennének. Az ott töltött idő alatt jó kapcsolat alakult ki a szülőkkel is. Végül úgy hozta az élet, hogy ketten maradtunk ott pedagógusok, és engem Pásztóra küldtek tanítani. Nem sokkal később pedig be is zárt sajnos a mátrakeresztesi iskola. Az ott töltött húsz esztendő felejthetetlen a számomra és megalapozta az életem további pedagógiai munkáját. Ott váltam igazán pedagógussá.

– Milyen érzés volt egy kisebb intézmény után egy nagyobb iskolában tanítani? Milyen kihívásokkal járt?
– A pásztói Dózsa György Általános Iskolában alsó tagozaton tanítottam. Ott már nem tizenhét gyermekkel foglalkoztam, hanem harminccal. Eleinte egy kicsit nehezebb volt, de végül belerázódtam, és nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani mind a diákokkal, mind pedig a szülőkkel és a munkatársakkal. Úgy éreztem, hogy befogadtak és egy kiváló közösség jött létre. Mindent megtettem értük és ők is értem.

– Aztán ismét átszervezés volt és új intézményben kezdett el tanítani…
– Igen. Létrejött Pásztón a Magyar Szentek Római Katolikus Iskola, végül úgy döntöttem, mint hívő ember, hogy jelentkezek és nagy megtiszteltetés volt, hogy fel is vettek. Fájó szívvel szakadt szét az egykori pedagógus-testület, hiszen voltak, akik maradtak a régi iskolában, de akadtak olyanok is, akik az új intézményben helyezkedtek el. Szerencsére az Isten jó ösvényre terelt bennünket és kiválóan működött a katolikus iskola, ahol nemcsak a pedagógiai munkám, de a hitéletem is kiteljesedett.

– Hogyan lépett az életébe a néptánc?
– Még egészen kisgyerekként kezdtem el néptáncolni, amelynek alapjait Petreczki Tibornétól tanultam. Ő volt az, aki megszerettette velem. Aztán sok évvel később, amikor 17 éves voltam, megkaptam egy általános iskolás csoportot tőle, hogy tanítsam és tartsam össze őket. A későbbiekben aztán elvégeztem egy képzést is, majd néhány év után egy felnőtt együttest hoztunk létre.

– Aztán megalakult a Muzsla Néptáncegyüttes…
– Tulajdonképpen igen. Eleinte Rákos Csaba tanította a táncosokat, majd ő elment, a csoport pedig egyedül maradt. Ezt követően Ágoston László vette át a vezetést, és azóta is jól működik az együttes, immár negyven éve. Sajnos nekem harminc esztendős koromban megsérült a lábam, így nem tudtam tovább táncolni, ugyanakkor nem akartam távol maradni a néptánctól. Egy alkalommal Ágoston László felkért, hogy hozzunk létre egy egyesületet és legyek a vezetője, amit nagy örömmel vállaltam.

– A tánc mellett nagy szerepet vállal Pásztó életében is mint lokálpatrióta…
– Igen, hosszú évek óta tagja vagyok a Pásztói Patrióták Baráti Körének, amelynek tagjaival egy nagy baráti társaság vagyunk. Ez a közösség rengeteget dolgozik együtt és mindenki beleadja, azt amit tud. Van, aki szellemi értékeit teszi bele, akad, aki ötleteit, vagy fizikai munkáját. A pásztói Kishegyen kialakítottunk például egy fogadalmi helyet, amelyet mi gondozunk és szépítünk. A közösség ereje óriási és, ha van egy mag, aki azt mozgatja, akkor igazán nagy csodákat lehet létrehozni. A szeretet, a hazaszeretet, az egymás és a város iránti megbecsülés tart össze bennünket.

– Nemrégiben elismerést kapott az önkormányzattól. Milyen érzés volt átvenni a díjat?
– Nagyon jól esett, de egyáltalán nem számítottam rá. Meglepett, hiszen én már nyugdíjas vagyok és több alkalommal is kaptam elismerést, így nem gondoltam arra, hogy még bármilyen díjat is kapok. Az, hogy valaki rám gondolt, hogy én érdemlem az elismerést, elmondhatatlanul jól esett.

– Mivel foglalkozik szívesen szabadidejében?
– Nem sok szabadidőm van, de amikor csak tehetem akkor a családommal vagyok. Sokat főzök, unokázok és örülök, ha együtt lehetünk. Mindemellett pedig ápolom a baráti kapcsolataimat is.

– Milyen további tervei vannak?
– A tánc, a pedagógusi pálya és a város közösségi életében való tevékenységem keresztül szőtte az egész életemet és a családomét is. Ameddig csak tudok ezeken a területeken továbbra is szeretnék tevékenykedni. Emellett pedig minél több időt akarok a családomnak szentelni.