Négy évtized köti a salgótarjáni sebészeti osztályhoz a főnővért

– Hogyan kezdődött a pályája, miért az egészségügy mellett kötelezte el magát?
– Mindig is ez a terület érdekelt, egész korán világossá vált számomra, hogy valamilyen segítő pályát választok majd, amikor a továbbtanulásról kell döntenem. Már általános iskolában is elsősegélynyújtó versenyekre jártam, édesanyám önkéntesként tevékenykedett a Vöröskeresztnél. A dédnagymamámat pedig, aki ugyan nem volt bába, sokszor hívták a faluba szülésekhez segíteni. Így az általános iskola elvégzését követően a salgótarjáni Egészségügyi Szakiskolában folytattam a tanulmányaimat, akkor még nagy volt a túljelentkezés. Eleinte a gyerekosztály felé húzott a szívem, mert a kicsikkel is szerettem foglalkozni. A kórházi gyakorlat során azonban a balesetin, a belgyógyászaton és a sebészeten is sok időt töltöttünk. Ez utóbbi osztályon volt egy idősebb kolléganő, Rakittyán Istvánné, Fáni nővér. Ő hívott, hogy ezt a területet válasszam. Számomra nagy elismerés volt, hogy végzős hallgatóként biztos munkahelyem lehet. Onnantól nem volt kérdés, hogy a sebészeten kezdek dolgozni miután 1982-ben megszereztem az általános ápolói végzettséget. 

– Volt olyan kollégája, akire máig példaként tekint?
– A fent említett Rakittyán Istvánné, mindenki Fánija nagyon jó szakember volt, rengeteget tanultam tőle. Természetesen a kórházban dolgozó nővérkék mind azon voltak, hogy mielőbb elsajátítsuk a szükséges gyakorlati tudást, minden segítséget megkaptunk tőlük. Ugyanez elmondható az osztályon tevékenykedő orvosokról is. Az elmúlt évtizedek során kollégáimmal vállvetve, egymást támogatva és tanítva tettünk meg mindent a betegekért. Mindig a páciensek gyógyulását tekintettük elsődlegesnek. Azért dolgoztunk, hogy segítsük a felépülésüket, megkönnyítsük számukra a kórházban töltött időt, csillapítsuk a fájdalmukat. 

– A sebészeti osztályról a laikusok azt gondolhatják, hogy nagy kihívás elé állítja az ott dolgozókat. Ez valóban így van?
– A sebészet mindig a vezető szakmák közé tartozott. Itt nincs két egyforma nap és eset sem, ami valóban nagy kihívást jelent. Fontos a jó helyzetfelismerés, folyamatosan megoldást kell találni a felmerülő problémákra. Szerencsére azonban erről az osztályról a legtöbb beteg gyógyultan távozik. Vannak persze olyanok is, akik többször visszakerülnek. Számukra is jó, ha a megszokott emberek veszik körül őket. Sok pozitív visszajelzés érkezett a páciensek részéről, hogy a fájdalom ellenére is jól érzeték ott magukat. Az osztályon dolgozó nővérek mindent megtesznek azért, hogy könnyebb legyen a betegeknek az ott töltött idő.

– Milyen változások történtek az elmúlt évtizedek alatt az osztályon?
– Amikor ott kezdtem dolgozni 64 ágy volt az osztályon, két részlegen: a férfin és az nőin. Napjainkra már vegyesen vannak elhelyezve a betegek 31 ágyon. Régen lényegesen több időt töltöttek ott az emberek, a műtéti technikák miatt hosszabb volt a gyógyulás folyamata. Amikor én kezdtem a pályát, sokan választottuk ezt a hivatást, közülük többen is vannak, akik nyugdíjazásukig a kórház dolgozói voltak. Ma azok választják ezt a munkát, akik valóban elhivatottak a gyógyítás iránt. 

– Mivel tölti a mindennapokat a nyugdíjazása óta? Hiányoznak a betegek, a kollégák és az intézmény?
– Amióta nem dolgozok sokkal több időt tudok a családommal, az unokákkal tölteni. Három gyermekem van, a hivatásom miatt velük nem tudtam annyit foglalkozni. Általában hajnalban indultam el otthonról és késő délután értem haza. Szerencsére a szüleim sokat segítettek és a férjemre is mindig számíthattam. Szeretném most bepótolni az unokáimmal azt, amit a gyermekeimmel elszalasztottam. Azonban természetesen hiányoznak a kollégák, hiszen nem lehet egyik napról a másikra lezárni az osztályon töltött éveket. Sokszor bejárok a kórházba és telefonon is tartom a kapcsolatot az egykori munkatársakkal, igyekszem továbbra is segíteni a mindennapjaikat. 

– Hogyan fogadta, hogy a kollégái, a kórház vezetősége felterjesztette a miniszteri elismerő oklevélre?
– Nagy öröm számomra, hogy az ott töltött évtizedek alatt végzett munkámat méltónak találták erre a kitüntetésre. Ez szép lezárása a pályámnak, megható volt a díjátadó. A családom is nagyon büszke rám, de ők is örülnek annak, hogy végre több időt tudok velük tölteni. Közös kirándulásokat tervezünk, és az édesanyámat is gyakrabban tudom meglátogatni. A férjemmel szeretnénk felfedezni az ország látnivalóit és nevezetességeit. A ház körül és a kertben is vannak olyan feladatok, amik az elmúlt években háttérbe szorultak. Egy-egy jó könyvet is örömmel veszek a kezembe, az olvasásra is több alkalmat kerítek majd a nyugdíjas évek alatt.