Nógrádi gasztronómiai túra: nagygöncöt és derelyét is kóstoltunk

Nosza rajta, szép reggelre ébredtünk így, augusztus közepén, induljunk hát egy kis nógrádi gasztronómiai túrára. Első állomásként vegyük célba Érsekvadkertet. A Patak felé vezető út mentén található vásártér (pást) tágas mezején már több sátor alatt szorgoskodtak az alkalmi szakácsművészek, az első alkalommal meghirdetett Nagygönc Fesztiválon. Ahogy a piros pólós önkormányzati csapatban serénykedő dr. Őszi Attila polgármestertől megtudtuk, eddig szeptember utolsó szombatján tartották a falunapot, most azonban más hagyományt szeretnének teremteni az augusztus közepi időponttal, mi több, immár valóban minden a község nevezetes étkéről, a nagygöncről szól.

De hogy miből is áll ez a finomság? Rögvest megtudtuk, ahogy átsétáltunk szemközt a hagyományőrzők ízeskedő csapatához. Az asszonyok a jeles alkalomra felvették díszes népviseletüket, erre illesztették rá a főzőcskéhez elengedhetetlen kötényt. Jól belemarkoltak a teknőben lévő krumplimasszába, és némi liszttel vegyítve máris formázták az öklömnyi nagyságú gombócdarabokat. Közben bő zsírban főtt a szomszédságban a tepertő, hiszen a nagygönc belsejét ezzel töltik meg. Aztán mehet minden az üstbe vagy a kondérba, hadd forrjon a lében. Pár perc múlva pedig buzgón lehet is tálalni. A hölgyek nem felejtették el megemlíteni, hogy míg a régmúltban csak zsírral öntötték le a kész nagygöncöt, addig a fiatalabb nemzedékek már a tejfölre szavaznak, mondván így igazából laktató ez az étel.

Búcsút vettünk az érsekvadkerti mulatságtól és másik irányba fordítottuk a kormány kerekét. Visszatértünk Balassagyarmat közvetlen közelébe, pontosabban a várostól néhány kilométernyire elterülő Ilinybe, ahol az édesebb különlegességeket részesítették előnyben, hiszen a derelye köré csoportosították a szombati élvezeteket. A közelben tartott terepfutó versenyről beérkező, lihegő vendégeket buzgón kínálták a helybéliek, illetve a környékbeli településekről érkezett főzőbrigádok. A jófajta derelyéhez nélkülözhetetlen persze a lekvár, ami persze elsősorban szilvából készült. A kazári asszonyok pedig mi mással kedveskedtek a sátrukhoz betérő lakomázóknak, mint a laskával, amit „csurig” töltöttek túróval.