Váczi-Gyula emlékplakettel tüntették ki a salgótarjáni tekerőst

– Egy nem mindennapi vonós hangszeren, a tekerőn kezdtél el játszani tizenkét évvel ezelőtt. Szerelem volt első hallásra?

– Nyolcéves voltam, amikor a szüleim biztatására először átléptem a salgótarjáni Vá­czi Gyula Alapfokú Művészeti Iskola küszöbét. Ekkor ismerkedtem meg Andrássy Ferenccel, az intézmény népzenei tanárával, aki egy számomra addig ismeretlen hangszeren, a tekerőn való játékra kezdett biztatni. Tanár úrral ellentétben én közel sem jöttem izgalomba a nyenyere láttán: s amikor megmutatta a működését, lemondóan el is hagytam a termet…

– Végül miért döntöttél úgy, hogy összebarátkozol a hangszerrel?

– Talán, mert a szüleim annyira támogattak, s én nem akartam csalódást okozni nekik azzal, hogy az első akadálynál feladom a zenetanulást. Először egyébként hegedűn szerettem volna játszani, végül mégis a kihívást, a tekerőlantot választottam. Az első ijedtség után összeismerkedtem a hangszerrel, s folyamatosan jártam a zeneórákra. Ez odáig vezetett, hogy zene nélkül ma már el se tudnám képzelni az életemet.

– Van másik zenész is a családodban?

– Nincs zenész gyökerekkel rendelkező felmenőm, de a testvérem is örömét leli a hangszerek világában. Ő hegedül és brácsázik, én pedig nagybőgőn és cimbalmon is már több éve játszom a népzenét. A tekerőn csak egy tájegység muzsikáját lehet életre kelteni, míg a nagybőgő az összesnek teret enged, ezért sok fellépésre is ezzel a hangszerrel hívnak.

– Nem is kérdés, a népzene a te világod. Van kedvenc nótád?

– Nem tudnék kiemelni egyetlen favoritot! Minden dallammal össze lehet állítani egy olyan zenei csokrot, hogy abban a pillanatban az legyen a kedvenc.

– Az elmúlt években országszerte öregbítetted az intézmény és a nógrádi megyeszékhely jó hírnevét. Mely eredményeidre vagy a legbüszkébb?

– Örömmel jártam a zenei versenyekre, ugyanis minden egyes szerepléssel fejlődtem egy kicsit. Az elért eredmények mindig egyfajta visszaigazolást adtak arról: jó úton járok és megérte hangszert ragadni. Emellett számos ha­sonló gondolkodású, új embert ismerhettem meg az ország valamennyi tájáról, akikben sokszor igazi barátokra leltem. A szakmai zsűri építő jellegű tanácsai pedig hozzájárultak ahhoz, hogy az évek során folyamatosan fejlődjek. Büszke vagyok arra a különdíjra, amelyet tavalyelőtt a zeneiskolák országos népzenei találkozóján nyertem el Gödöllőn, de a három évvel ezelőtti, Bonyhádon lebonyolított országos népzenei találkozón elért kiemelt nívódíj is kedves a szívemnek. Emellett óriási élmény volt, amikor tavaly Nyíregyházán, a középiskolások országos népzenei versenyén kategóriámban a dobogó legfelső fokára állhattam.

– A Fölszállott a páva című tehetségkutató műsorban két éve egy ország hallhatta, milyen bámulatosan szólaltatod meg a tekerőt. Milyen élmény volt a kamerák kereszttüzében bizonyítani?

– Nagyon izgalmas volt! Rendszeresen követtem az előző szériákat, és elhatároztam: én is próbára teszem a tudásomat. Alapvetően azért jelentkeztem a műsorba, mert szerettem volna csiszolni a tekerőjátékomon. Tanárommal, Andrássy Ferenccel raktunk össze egy dél-alföldi blokkot Zöld erdőben, zöld mezőben címmel, amelyet a legnagyobb odaadással gyakoroltam a válogatóra. Végül nekem ítélték a Bronz Páva díjat, s a műsor után sok pozitív visszajelzést kaptam. Még most is alig hiszem el…

– Eredményeidet elismerve a Váczi Gyula-emlékplakettet idén neked ítélte a zeneiskola vezetése. Azt hiszem, jó döntés volt, hogy „betörted” azt a tekerőt…

– Valóban! Annyi élményt és emléket adott nekem a salgótarjáni intézmény, hogy szemezgetni sem tudnék belőle. Hálás vagyok, hogy a díjjal megkoronázták az intézményben töltött éveimet, de a tanárok nélkül mindez nem sikerült volna. Tizenkét évnyi mosoly, biztatás és építő jellegű kritika formált azzá, aki ma vagyok…

– Ez évtől már a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatójaként tanulsz. Nem kacérkodtál a gondolattal, hogy zenei pályán folytasd a tanulmányaidat?

– Imádom a népzenét, játék közben sosem vagyok feszült vagy ideges. Nem is szeretném abba hagyni a zenélést, havonta legalább egyszer továbbra is zenélnék tanár úrral. Ez már örök szenvedély! Az egyetemen nemzetközi biztonság- és védelempolitikát kezdtem tanulni, ugyanis ez a terület nagyon érdekel, és sosem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő!

– Mivel töltöd a szabadidődet?

– A zenélés mellett nagyon szeretek sportolni. Óvodáskorom óta úszom, kipróbáltam a néptáncot is, de tagja voltam a salgótarjáni kosárlabdacsapatnak is. Az egyetem és a Budapesti Honvéd SE kosárlabdacsapatot hozott létre az NB II.-ben, amelyhez örömmel csatlakoztam. Már az első meccsünk is megvolt!

– Van példaképed?

– Andrássy Ferenc azóta támogat engem, hogy betettem a lábam a Vácziba. Bátran mondhatom, hogy ő már nem csupán a tanárom, hanem a barátom is. Zenészként és a civil életben is rengeteget tanultam tőle.

– Hogyan tovább?

– Szeretném elvégezni az egyetemet, és hobbi szinten továbbra is tekerővel a kezemben éltetni a népzenét…

Neves versenyeken is eredményesen tekerte a lantot

A húszesztendős Póczos Mátyás Bendegúz szülővárosa, Salgótarján számos ünnepségén működött közre szólóban és kisebb együttesek tagjaként tekerősként és bőgősként. A Váczi Gyula zeneiskolán belül a Salgó Zenekar tagjaként bőgőn játszott. Jelenleg, ha ideje engedi, Hrúz Márton prímással járja az ország színpadjait. Mátyás a város által alapított Ifjú Művésztehetségek díját hétszer egyénileg, kétszer pedig kamaracsoport tagjaként vehette át. A fiatal zenész első nívódíját – féléves tanulmányait követően – a gödöllői országos népzenei versenyen kapta meg tekerőn előadott játékáért. Ezt követően 2010-ben Tápiószentmártonban ezüst diplomával, majd 2012 és 2018 között több nívó- és különdíjjal jutalmazták neves népzenei megmérettetéseken való szereplését.