99 évvel ezelőtt történt a gyalázatos trianoni békediktátum

A seb felszakad, és minden jóérzésű magyarnak fáj. Az első világháború a szarajevói merénylettel kitört 1914. június 28-án, majd megtörténtek a hadüzenetek, megindult a háború. A kezdeti lelkesedést aztán az állóháború megtörte, milliós emberveszteségek, kimerülő hátország, jegyrendszer, szegénység mindenhol. A világháború soha nem látott szenvedést okozott szerte a világban. Az 1919. május 19-20-án vívott kisterenyei csata száz éves évfordulójáról, és az első világháború hőseiről emlékeztek meg Nógrádban.

A kialakuló frontok, így a keleti (galíciai), a nyugati vagy a déli (Isonzó, Doberdó) mindenkinek ismerősek, hiszen nagyszüleink, dédszüleink itt harcoltak. Milliós pusztulás, értelmetlen harc, majd egy új uralkodó, IV. Károly, aki a békét helyezte előtérbe.

Bár 1918 novemberében megkötötték a fegyverszünetet, a békére még várni kellett. Mindeközben azonban az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett. A zűrzavaros időben nemcsak a lelki béke hiányzott az országból, hanem a klasszikus értelemben vett béke is. Fosztogatás, dúlás, megszállás, ami talán külön fejezetet is érdemelne a múltból.

Nem volt tárgyalóképes erő, az antant kivárt

Magyarországon, ahogyan Európa több országában, forradalom tört ki, és kikiáltották a köztársaságot. Majd a zűrzavaros fél év után tavasszal a Tanácsköztársaság diktatórikus hónapjai következtek, sok ezer ártatlan életet követelve. Azonban a nagyhatalmakkal tárgyalni képes erőt sem a már-már egekig magasztalt Károlyi Mihály, sem Kun Béla pribékjei nem tudtak adni, így az antant kivárt. Megvárta azt a felálló biztos kormányt, akivel tárgyalni lehet, akivel alá lehet íratni a gondosan és jól előkészített békediktátumot.

A nemzetiségek ekkorra már kiváltak a Monarchia testéből. Leszakadt az északi rész, a Felvidék és Kárpátalja, majd a keleti rész, Erdély, végül a déli területek, a Délvidék. Magyarországon azonban még mindig zűrzavar és káosz uralkodott. Végül 1920 elejére konszolidálódott a helyzet, és a felállt új rendszerben két híres, okos és jó politikus, Apponyi Albert és Teleki Pál megérkezett a béketárgyalásokra.

Kész tények várták őket: viszik, amit tudnak, marad, ami marad. S ami marad, az mind a miénk, de amit elvisznek, az már az övék. Hiába szónokolt több nyelven Apponyi, hiába mutatta Teleki Pál a nemzetiségi eloszlást ábrázoló, azóta tananyaggá lett vörös térképét, eredménytelen volt. Az elszakításra váró területeken gyakorlatilag berendezkedtek az új államok, átvették az uralmat. Aki ott maradt, kisebbségi sorsra, szenvedésre, sorozatos atrocitásra és évtizedekig húzódó megaláztatásra számíthatott. Ezért menekültek sokan a későbbi trianoni országhatárokon belülre, s laktak évekig vagonokban, szükséglakásokban a pályaudvarokon, úgy, hogy előtte valamelyik megszállt területen hivatalnokok, tisztviselők, vezető emberek voltak.

S mindezt megpecsételték 1920. június 4-én. A magyar békedelegáció negyed ötkor beérkezett a terembe, hogy aláírják a békediktátumot. Már várták az „utódállamok” képviselői, akik kezüket dörzsölve, elégedetten konstatálták a pillanatot, amikor álmuk teljesül: létrejön Csehszlovákia, egyesül Erdély és Románia, valamint a Szerb–Horvát–Szlovén királyság is kap egy hatalmas területet a Monarchiából. A magyarok pedig szemlesütve, könnyezve, görnyedve távoztak a teremből, mert tudták: most írták alá, most tették hivatalossá Magyarország feldarabolását és pusztulását. Mindezt ők, az „utódok” örömmel nézték végig.

Mit tehetünk ma, csaknem száz évvel később?

Nyalogassuk-e még sebeinket, vagy egyszerűen lépjünk rajta túl? A seb soha nem gyó­gyul be, de megfelelő politikai hozzáállással talán enyhülhet a fájdalom. Azonban jó politikai hozzáállás-e az, hogy a himnuszunkat betiltják a Felvidéken, hogy anyanyelvünket korlátozzák Kárpátalján, hogy temetőinket meggyalázzák Erdélyben, hogy atrocitásoknak teszik ki a magyarokat Délvidéken. Mert bizony mondjuk ki: ők ugyanolyan magyarok, mint mi, csak máshol élnek. Így hozta a XX. századi zivataros történelmünk, így rendelkeztek a fejünk felett a nagyok, s, gondolják, ha akkor joguk volt ezt megtenni, akkor most is megtehetik, hiszen ők támogatást kaptak-kapnak, ők „jogos örökösök” mint utódok. Nincs az egyesült nagy Európában egy ember sem a vezetők közül, aki mindezeket a jogsértéseket számon kérné. Nincs és nem is volt egyetlen egy olyan ember sem a vezető rétegből, aki bocsánatot kért volna tőlünk ezekért. Csak nagyon kevés olyan ember volt, aki átérezte azt, amit a magyarok éreztek 1920 után az országban…

Számukra ünnep a mai nap – számunkra fájdalom. Számukra valami újnak a kezdete a mai nap – számunkra valaminek a vége. Számukra erő és diadal – számunkra csüggedés és gyász.

Az orvoslás váratott magára. A korszak politikája erre rendezkedett be. Aláírták a békediktátumot, de nem fogadták el. Nem is fogadhatták el, mert felelősnek érezték magukat minden magyarért. A külhoni szenvedésben élőkért éppúgy, mint a trianoni határokon belül rekedtekért. Hiszen tudták, emlékeztek: a csehszlovákok, románok, és a déliek őrült ötletei között legalább ennyi megmaradt magyar területnek…

Mert bizony őrült ötletnek lehet nevezni a csehszlovákok azon gondolatát, mely szerint új államuk déli határa valahol az Eger–Miskolc vonalon húzódott volna (Miskolcon rövid időre be is rendezkedtek az új állam képviselői), a románok a Tisza vonaláig kérték volna a területet (mint tudjuk, Budapestre is bevonultak és rövid időre átvették a hatalmat), a déliek pedig a nyugati országszélen akartak egy korridort (folyosót) maguknak, összekötve a csehszlovák és a délszláv államot. Hogy erről eddig nem olvastunk, az nem a tájékozatlanságunk műve, sokkal inkább a trianoni értelmezések, értékelések hibája, hiányossága, elferdítése.

Falvakat vágott ketté az értelmetlen döntés

A trianoni békediktátumot ugyan nem kőbe vésték, de nagyon kevés módosítást engedélyeztek rajta. Elvágtak családokat, barátokat, ismerősöket, szomszédokat egymástól. És ez így maradt a második világháború után is. A Csehszlovákiához került Nagyszelmencen a falu kellős közepén húzódik a határ, hogy az egyik ház után már Ukrajnában legyünk, Kis­szelmencen. Mindkét faluban természetesen színmagyar lakossággal.

De még csak nem is kell olyan messzire menni, hiszen itt van Tajti és Cered a megyénkben, a két szomszéd falu, amit évtizedekig választott el sorompó egymástól…

Vagy éppen Somoskő, a falu és a vár története. Dr. Krepuska Géza közbenjárására, a szóbeszéd szerint kalandos úton, ugyan a falu 1924-ben visszatért hozzánk, de a vár már nem lehetett a miénk. Nincs a földön még egy ilyen igazságtalanul meghúzott határ, és még egy olyan nép, amelyik annyit szenvedett volna emiatt, mint a kint rekedt magyarok. Sopron és térsége rövid időn belül visszatért, és Somoskőhöz hasonlóan maradt is. De más – tartós – határmódosítás nem következett be.

A két világháború közötti időszak politikája a keresztény-nemzeti eszme jegyében a béke felülvizsgálatát, vagyis revízióját tűzte ki célul. Mindezt békés úton szerették volna, amelyre 1938 őszén, az akkor már Hitler által megszállt Ausztriában, Bécsben volt lehetőség. A négy nagyhatalom (angol, francia, német, olasz) segítségét kérte Csehszlovákia és Magyarország, hogy döntsenek. Előbbi kettő érdektelenségre hivatkozva nem foglalkozott a dologgal, a németek és az olaszok a későbbi politikai támogatás reményében hazánk javára döntöttek, és visszatérhetett hozzánk a szeretett Felvidék déli sávja, a jórészt magyarok lakta területtel. Így miénk lett Érsekújvár, Komárom, Léva, Ipolyság, Losonc, Fülek, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, és az akkor még a csehszlovákokhoz tartozó Ungvár, Munkács és Beregszász is.

Rövid időre visszatért magyar területek

A további – sajnos csak ideiglenes – területgyarapodások már a világháború alatti időszakban történtek. 1939-ben Kárpátalja tért vissza (a Vereckei-hágóval), 1940-ben Észak-Erdély és a Székelyföld színmagyar települései, majd 1941-ben a Muravidék és Bácska. Az öröm óriási volt, a döntés azonban nem volt tartós. Néhány évig azonban örömet hozott az ott élőknek. Örömet igen, békét azonban nem, hiszen a németorientáltság miatt hazánk belépett a háborúba, ami megpecsételte az ott élők sorsát is. Mindez azonban már egy másik történet kezdete…

Ma, közeledve a századik évfordulóhoz, már nincsenek gyászkeretes újságok, nem áll meg az élet a városokban, nem szólnak a harangok, mint száz évvel ezelőtt. Egyszerű munkanap a mai, egy a sok közül. Van, aki ünnepel, van, aki koncertet tart, a közös megemlékezéseken énekelnek. Pedig ma igazából emlékezni kellene. Emlékezni és emlékeztetni.

Rozsnyó visszacsatolásakor a Rákóczi-tornyon ez állt: „Magyarok voltunk, magyarok leszünk.”. Szóljon erről a mai nap, minden politikai felhang nélkül. Üzenjük a határon túli magyaroknak, hogy tartsák meg magyarságukat, bármilyen nehéz is. Mi majd minden támogatást megadunk nekik ebben. Hiszen egy testhez, a magyar nemzethez tartozunk valamennyien.