Több sportágban is kiváló eredményeket ért el a gyarmati Ulveczki Edina

– Hogyan történt az életre szóló találkozása a sporttal?

– Kisiskolás koromban a testnevelő tanárom indítványozta, hogy foglalkozzam a sporttal. Hétéves koromban kezdődött minden atlétikával és triatlonnal, eleinte heti három-négy edzéssel, diákolimpiai szinten, aztán egyre komolyabban. Csepeli lány vagyok, mivel a víz közelsége adott volt, és az iskola mellett folytak a kajak-kenu edzések, gondoltam kipróbálom azt is. Így 12 éves koromtól megjelentek az életemben a vízi sportok is. Nem volt olyan nap, hogy ne edzettem volna. 15 éves koromtól már bejöttek az iskola előtti hajnali edzések is, akkor már elmaradt az atlétika és a triatlon. Egy olimpiai sportágról beszélünk, oda kellett tenni magunkat, a heti 10–12 edzés sem volt ritka, főleg nyáron.

Ulveczki Edina 1981-ben született Budapesten. A Semmelweis Egyetemen szerezte meg kajak-kenu szakedzői diplomáját, Egerbe jár testnevelő tanári szakra, mellette az Apor Vilmos Főiskola szociálpedagógiai képzését is folytatja. Mohorán él férjével és két kisfiával. Mindkét gyermeke aktív kajakos. Balassagyarmaton dolgozik, a Szondi György és a Szent-Györgyi Albert szakközépiskola testnevelő tanára. Több sportágban nyert Európa- és világbajnokságot. Sportolói pályafutása során érmekből mintegy háromszázat, serlegekből 50 darabot szerzett. Az általa létrehozott kajak-kenu szakosztály fiataljai egyre többször érnek el dobogós helyezéseket az országos versenyeken. Évek óta aktívan szervezi a középiskoláknak a városi fekvenyomó versenyeket. 2018-ban a legrangosabb megyei sportelismerésben, Bérczi Károly-díjban részesült. A gyarmati diáksportért végzett kiemelkedő munkájáért nemrég Balassagyarmat Közösségéért díjat kapott.

– Azonnal sikeres volt a vízen?

– Nem mondhatnám. Az erő és az állóképesség megvolt, de az egyensúlyérzék hiányzott. Én viszonylag későn kezdtem ezt a sportot, el voltam maradva a többiektől az egyensúlyt illetően. Az első évem jóformán arról szólt, hogy borultam, nevettek, én is nevettem, visszaültem, újra borultam... Aztán jött egy pillanat, amikor ráéreztem a lényegére, azután már szépen jöttek az eredmények, magyar bajnokság 15 évesen, világkupa… A Sidney-i olimpiáról egy-két helyezéssel maradtam le, Janics Natasával akkor nagyon komoly meccsben és edzésben voltunk. A főiskolás évek alatt elkezdtem edzősködni, és belekóstoltam a sárkányhajózás izgalmas világába. Kijutottunk a tajvani világbajnokságra, meg is nyertük több számban is.

– Az erőemelés hogyan jött a képbe?

– Az egyik világjátékokra Luisburgba mentünk, együtt utaztunk az erőemelőkkel. Poénból mondták, hogy lesérült az egyik lány, próbáljak beugrani helyette. Nyilván ez így nem működött, de rá egy hónapra meghívtak egy magyar bajnokságra, ahol szépen szerepeltem. Azért azt tudni kell, hogy a kajakosok nagyon sokat erősítenek, sok a fekvenyomás az edzéseken, jó kondícióban vagyunk. Én nem akartam erőemelő lenni, de az első sikeres szereplés után elkezdtek nyaggatni, mondták, hogy három hónap múlva van egy világbajnokság, nevezzek be, hát elmentem. Ötödik lettem. Akkor nekiálltak rábeszélni, ha egy kicsit rágyúrok, lehetnék világbajnok. Közben az egyik válogató versenyen megismerkedtem a párommal, Ódor András erőemelővel, elkezdtünk közösen edzeni, és egyéniben össze is jött hamarosan a világbajnokság.

– Ez a szerelem döntően befolyásolta az életét?

– Andris mohorai, a gyarmati Vitalitásban volt erőemelő. Először odaköltözött hozzám Pestre, de hiányzott neki a vidéki élet. Így aztán kilenc évvel ezelőtt elköltöztünk Mohorára. Nekem csak egy kérésem volt, hogy tudjak kajakozni valahol. Na, ez Mohorán szinte lehetetlen, eleinte a Feketevíz-patakon köröztem egy kétszáz méteres szakaszon... Nagyon örültem aztán, amikor a gyarmati Nyírjesi-tavakra rátaláltam, csak a horgászokkal kellett egyezségre jutni.

– Edzőként is szép eredményeket ért el, arról nem beszélve, hogy a kajak-kenu ezen a vidéken nem létezett korábban.

– Amikor ideköltöztem, közösségformálás céljából Mohorán szerveztem egy kis erőemelőklubot. A helyi fiatalokkal hobbi szinten kezdtük el, de nagyon tehetséges sportolók kerültek ki közülük. Gondoltam, valami hasonlót csinálhatnék a saját igazi sportágamban, az evezésben is, elkezdtem hát magam köré gyűjteni a gyerekeket. Most már ötödik éve csináljuk, lassan indult be, de kezd beérni a csapat. Jelenleg tizennyolc–húsz versenyzőnk van, akik gyönyörű országos eredményeket is hoznak!

– Mivel motiválja tanítványait?

– Már maga a víz közelsége, a nyugalom, a csönd, a csodálatos környezet is motiváló. Az edzések sokoldalúak, egyik nap futás, aztán erősítés, harmadik nap evezés, majd játékosabb erősítés következik, mindig más, hogy fenntartsuk az érdeklődést és a jó hangulatot. A Nyírjesben 470 métert tudunk evezni, ez technikázásra nagyon jó, de hosszú evezésre inkább átmegyünk az Ipolyra. Csapatépítő tréningeket, edzőtáborokat szervezek, lejárunk az Ipolyra sátortáborozni. Fantasztikus szülői gárda van mögöttünk, nagyon pozitív a csapat, mindenben partnerek, legyen szó szállításról, partrendezésről, főzögetésről… Szerintem a jó közösség a legelső, és ha ügyesen van felépítve a történet, lehet itt komoly álmokat is szövögetni. Persze a sikerek is fontosak, de szerencsére vannak is szépen.