Nosztalgiáztak a Nógrád megyei ejtőernyősök és vitorlázórepülősök

Gondolná valaki, hogy a salgótarjáni Pécskő hegy meredekebb lankájáról úgy 70 évvel ezelőtt egy Tücsök vitorlázó repülőgépet „csúzliztak” ki a magasba? És hogy a jó félszáz nógrádi vitorlázó és ejtőernyős között Fekete Zsuzsa egyetlen nógrádi hölgyként vezetett vitorlázógépet, Faragóna Manci és Erzsi pedig nem átallott vagy 800 méterről kiugrani a „semmibe”, hogy aztán ejtőernyővel huppanjanak a kemény anyaföldre? Mindezeket tették az 1948-ban megalakult Salgótarjáni Repülő Klub színeiben. Az egyesületnek a Rokkant-telepen egy oktató és közösségi épületet is biztosítottak, ahol egy álló Vöcsök vitorlásban is tanították a repülés iránt érdeklődőket. Később a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) keretében több tarjáni székhelyen folyt a klubélet, és persze a hasznosi repülőtér volt a közeli és állandó bázis, mely 1964-ben megszűnt, és évtizedekig az enyészet martaléka lett. (A rendszerváltás után két évtizeddel később szolnoki honvédségi expilóták az Ózon Sportrepülő klub égisze alatt megvették a hasznosi fennsíkot, és többek között az akkorra már veterán nógrádi ugrók és vitorlázókból páran részt vettek annak rendbetételénél és újjápofozásában). Persze a második világháború utáni kérészéletű nógrádi „légi élet, légi történelem” megérne egy könyvecskét is, melyben mennyiségi korlátok nélkül számos élmény, kaland, sztori is beleférne a mára már csak néhány szem- és kortanúra csökkent tagok visszaemlékezései nyomán. Mert bizony annak ellenére, hogy a felnőttkort sem érte meg a klub, de ma is élő néhány veteránja pár óra alatt annyi szép emléket idézett fel, hogy egy kiváló hivatásos gyorsíró is belefáradt volna annak lejegyzésébe. A nógrádi vitorlázópilóták doyenje kétségtelenül a tarjáni Szerémi Kálmán, aki 1950-ben kezdte el a „termikvadászatot”, azaz a melegebb, így felszálló légáramlatok hajhászását, ami az ilyesfajta repülések alapja, melyet nemcsak magas szinten művelt, hanem oktatott is, azt egészen 1963-ig, nem véletlenül 400-nál is több repülőórával büszkélkedhet az ezüstkoszorús sportrepülő. Mint említette, ugrani viszont nem szeretett, mindössze kétszer tette meg ezt, azokat is kötelező jelleggel. Nem hiányzott persze a találkozóról egyik kedvenc tanítványa, Majcher Péter sem, aki amellett, hogy repült, szívesen ejtőernyőzött is.

Ha már az ugróknál tartunk, abban Gyüre András a rangidős, aki 147 alkalommal ugrott ki a szállítógépből, és oktatóként is nevelte az ejtőernyőzés utánpótlását. (Tőle csak Tollár Ferenc ugrott néhánnyal többet.) Bandi bácsi töretlen lelkesedésének és aktivitásának köszönhető, hogy ha ritkán is, de összejön még néha a nógrádi felhőlovagok „nagy csapata”. Ma már szinte hihetetlen, hogy milyen virágzó és élénk légi tevékenység folyt az említett időszakban. Az ugrók versenyekre és bemutatókra jártak mindenfelé az országban, ünnepeken, kiemelt eseményeken többször még megyénkben is láthatták őket. A vitorlázók nem csak a hasznosi bázist használták, hisz náluk is létezett távolsági, magassági vagy időtartam-repülés (teljesítményrepülés) és másfajta verseny is, mely persze nagy részben a termikek, lejtőszelek, hullámok megtalálásáról és hasznosításáról szólt és szól. Egy átlagember beleborzong, ha arra gondol, hogy egy motor nélküli repülő testben van, mellyel rosszabb esetben bárhol leszállással kellett számolni, nem csak kialakított reptéren. Erről Fonád János tudna talán a legtöbbet mesélni, ő például volt, amikor egy nagy fa tetején landolt. Ezekre a földön is fel kellett készíteni, kiképezni a vitorlázókat – kivéve a dugóhúzóból való kijövetelt, mert ahhoz fönt kellett lenni és kellő magasságban – és ugrókat, melyekben ugyancsak serénykedtek az imént említett rekordereink. Végigmenve a találkozó további résztvevőin, az előbb említett Jani bá, valamint Kupcsulik József és Vincze István kétéltűként mind a vitorlázórepülést, mind az ejtőernyőzést űzték, azt is mondhatnánk, mindegy hogy mit, csak a levegőben legyenek! Azonban ’64 után erre már nem volt lehetőségük, bár Bandi bácsinak akadt még később egy felejthetetlen légi élménye. Feleségével egy TU 154-es Malév-géppel utaztak haza, melyen a stewardesstől megtudta, hogy ki a gép pilótája, akinek üdvözletét küldte. Nevét hallva a kapitány pár perc múlva nejével együtt meghívta őket a pilótafülkébe. A hősidőkben ugyanis többször együtt ugrattak ejtőernyősöket, és Bandi bá többek között nála is vizsgázott… Ha már a levegő nógrádi hőseiről beszélünk, okvetlenül meg kell említeni a jóval későbbi siklóernyősöket és motoros sárkányrepülőket is, élükön a Holecz testvérekkel, de ez már egy újabb írás vagy könyv témája is lehetne.

Tollár, a megyei csúcstartó

Még 16 éves sem volt, amikor Tollár Ferenc – áthágva egy akkori korrendeletet – kis turpissággal már ugrott. Mindezt tette addig a repülőklub tagjaként 3 év alatt 101-szer, amíg 1963-ban be nem vonult katonának. Természetesen ejtőernyős-alakulathoz. Ott – mint mesélte – picit másként történtek a dolgok. Ott a teljes harci felszerelést, (36 kg) is magával kellett vinni, ha a súly nem volt meg, akkor kiegészítették a megkívántra. Az alakulat kivételezett helyzetben volt, kiemelt étkezés téliszalámival és csokival, a kantinban pedig sör, de ami még ennél is fontosabb volt, egy ugrásért 100–150 forintot (is) fizettek (a bruttó alkalmazotti jövedelem akkoriban 1500–1700 forint volt). Mint mondta, az ugrónapokon csak egyszer lehetett ezt megtenni. De nehogy azt higgyék, hogy egy akkori szigorú erőszakszervezetnél néha ne lehetett volna áthágni a szabályt! Mivel a legnagyobb bizalom elvével élve – hisz az ugró élete volt a tét – néhány feljebbvalónak is ő hajtogathatta össze az ernyőjüket, párszor a másodikhoz is hozzájutott. Milliomos persze nem lett belőle, hisz két év alatt így is csak 52-szer élvezhette a lebegés élményét, de egy kiskatonának ez is jól jött. Akkoriban még nem tudta biztosan, csak az otthoni híreket hallva sejthette, hogy eddigi 153 ugrásánál önhibáján kívül már nem juthat tovább. Pedig amint a mostani összejövetelen megjegyezte, ha engednék, akár hetvenes évei közepén is ugrana. Idősebb társaiból páran egyetértően bólogattak, hogy bizony ők is.