Diákjuniális

Életem egyik meghatározó élménye kötődik a balassagyarmati tanévzáró fesztiválhoz, a Diákjuniálishoz. 2001-et írtunk: vizsgatanításomat végeztem a Szent-Györgyi középiskolában, és mivel a tanári kar az érettségiztetéssel törődött, rám bízták a diákok felkészítését erre a mulatságra. Kőkeményen dolgoztunk, gondosan felépítettük az előzetes feladatokat, reménykedve vártuk a szórakoztató viadalt.

A strandi- és sportversenyek befejezését követően meglehetősen nagy fölényt alakítottunk ki legnagyobb riválisunkkal, a Balassival szemben. Az utolsó nap reggelén, mint a csapat „vezérét”, tetőtől talpig pirosba öltöztettek a fiatalok, még a hajamat és a cipőmet is bemázolták vörös festékkel, majd egy utánfutóról integettem a főutca két oldalán nézelődőknek.

Az előzetes feladatok bemutatása során alaposan megorroltam a Diákjuniális zsűrijére. A bíráló bizottság ugyanis a tömeget többre értékelte az ötletességnél. A balassisok még az általános iskolásokat is mozgósították, mi viszont arra törekedtünk, hogy nívós előadásokkal rukkoljunk elő a történelmi korszakok sajátos ismertetésénél, például Mátyás korából egy sportriporteres közvetítést kreáltunk az olasz és a magyar vitéz botpárbajáról.
A végjátékra előnyünk egyetlen pontra apadt le. Aztán a legeslegutolsó próbán a balassis lány gyorsabban mászott fel a több méter magas felfújható kólásüvegre, mint a mi emberünk, így vesztettük el a versenyt. Volt miből kiereszteni a „fáradtgőzt” az esti buliban.