Nógrádban is büszkén idézzük fel Buda várának a visszafoglalását

Bizonyára sokan emlékeznek a Kőszívű ember fiai című Jókai-regény híres jelenetére, amikor a két viszálykodó Baradlay-testvér, Ödön és Richárd forradalmi párbajt vív egymással, és az a győztes, aki Buda várának ostromakor elsőként ér fel közülük az erődítmény tetejére. Nos, ez nem csak a fivérek számára volt kitörölhetetlen élmény, hanem az egész magyar honvéd haderőnek is. Ám a bevételt rengeteg esemény előzte meg.

Az 1848 késő nyarán megszerveződött magyar honvédség a következő télen komoly nehézségek közé került, hiszen az előrenyomuló, Windisch-Grätz herceg vezette Habsburg haderő egészen a Tisza mögé űzte fiainkat, és a kormány is Debrecenbe költözött. Itt kezdődött meg az újjászervezés: a parancsnokságot előbb a vezérkar főnöke, Vetter Antal altábornagy vette át Henryk Dembinski altábornagytól, majd őt betegsége és hadműveleti hibái miatt Görgei Artúr tábornok váltotta március utolsó napján. Az ellentámadás végleges tervét az akkor alig huszonkilenc esztendős Klapka György tábornok dolgozta ki.

Ezek szerint az északi szárnyon egyetlen, de rendkívül erős hadtesttel a Gyöngyös-Hatvan vonalon indulnak előre, míg délebbre a többi seregrész halad Jászberény-Nagykáta-Gödöllő irányába, megtévesztve ezzel az osztrákokat, bekerítve és harapófogóba szorítva az ellenséget. Az elképzelés kiválóan bevált, amit bizonyít a magyar hadtörténelem legfényesebb győzelmi sorozata, a három megvívott nyertes csata április 2-án Hatvannál, 4-én Tápióbicskén és 6-án Isaszegnél, így néhány napon belül már Pest közvetlen közelébe jutottak, de a teljes bekerítő manőver nem sikerült, a császáriak kibújtak a kelepcéből. Windisch-Grätz nem is maradhatott a helyén, posztjára Ludwig Welden táborszernagy került.

A továbblépés hadműveleti tervét Bayer József, az új vezérkari főnök alakította ki, ami elég kockázatosnak tűnt. A főerőknek Vácon át a Duna bal partján kellett előrenyomulnia, hogy felszabadítsák az ostromlott Komárom várát, végül ott átkelve a Dunántúlon keresztül hátba támadhatják a Habsburgokat. A vakmerőség abban rejlett, hogy a terv lelepleződése esetén Weldenék előtt nyitva lett volna az út Debrecen felé. Ám az osztrákok nem bizonyultak elég ébernek. A későbbi aradi vértanú, Damjanich János seregei április 10-én bevették Vácot, majd a Garam folyón átkelve a nagysallói ütközetben, 19-én újabb fényes diadalt arattak, és a beszorított Komáromot is felmentették 22-én. Welden ekkorra megbizonyosodott arról, hogy Pestet nem tarthatja, Budát viszont foggal-körömmel őrizni akarja, a főerőt pedig Győr irányában vonta vissza, ám a hátrálókat a következő kudarc érte, 26-án Szőny térségében. A nagyszerű sikerek hatására elérkezett Kossuth Lajos nagy pillanata: április 14-én az Országos Honvédelmi Bizottmány megfogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot, az országgyűlés pedig kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.

Így köszöntött be a május, ám Buda várának ormán még a császár lobogója lengett. Ráadásul a Pestet elfoglaló katonák szorult helyzetbe kerültek, mert az erődítmény parancsnoka, Hentzi tábornok ágyúztatta a bal parti várost, illetve a Dunán utánpótlást szállító hajókat, és a Lánchíd is veszélybe került, hátha megsemmisítő találatot kap. Gyorsan dönteni kellett, és az ostromról határozat született a vezérkarban, noha akadtak kétkedő hangok, mondván inkább Bécs felé kellene folytatni az előrehatolást, nem vesztegetve tovább az időt. Ezeket az észrevételeket azonban leszavazták, arra hivatkozva, hogy az ellenség túlerejét látva ebben a helyzetben esztelenség lenne ez a lépés.

A Budavár bevételére tett kísérletek egy ideig nem sikerültek, az osztrákok igen komoly ellenállást tanúsítottak. Végül a Komáromból hozatott ostromágyúk segítségével eldőlt az ütközet sorsa, és május 21-én már a honvédsereg zászlaját lengette a szél. Az országgyűlés és a kormányzat visszatérhetett Budára, a lakosság határtalan lelkesedéssel fogadta Kossuth kormányzót, a katonákat összevissza ölelgették és csókolgatták az emberek. A közvélemény egy része még akkor is bizakodott, amikor megjöttek az első hírek az orosz intervencióról, legyintettek: „lebírjuk mi a muszkát is!”
A következmény ismert. Görgei főserege körülményes úton, ugyanakkor bravúros hadművelettel a Felvidéken át egyesülni tudott a Partiumban gyülekező egyéb hadtestekkel, de ez már későn volt. Ferenc József császár és I. Miklós cár megkötött alkuja iszonyatos fölényt jelentett, így Világosnál augusztus 13-án letették a magyarok a fegyvert.