A Kossuth-díj után a Nemzet Művésze címet is megkapta a Nógrád megyei festőművész

Fentiek alapján mi sem természetesebb, hogy a Földi Péter Kossuth-díjas festőművésszel – akit a Magyar Művészeti Akadémia a közelmúltban tisztelt meg a 2013 óta létező Nemzet Művésze kitüntető címmel – folytatott beszélgetés élére is ez a kérdés került: mit jelent számára az ünnepvárás évente rituálisan ismétlődő hangulata?

– Gyermekkoromban nemigen volt használatos az advent szó. Magam is jószerivel a jeles erdélyi író, Sütő András emblematikus drámájának, a Hargitához kötődő címéből ismertem meg. Azóta elmélyült bennem a jelentése. Idén az advent a járvány okozta veszélyek miatt – elég csak 94 éves édesanyámra s nyolcvanon bőven túllévő nagynénémre gondolnom – még gazdagabb tartalmúnak bizonyult. A befelé fordulás mozzanata kénytelen-kelletlen egyfajta furcsa szorongással párosult. Ezért is fontos, hogy érzelem- és gondolatvilágunkban mégiscsak a remény dominált. Annak ellenére – vagy éppen ezért – hangsúlyozom ezt, merthogy az apám sírjánál tett látogatás napján vitték el Gergely fiamék azt a fenyőfát, amelyet bő tíz évvel ezelőtt földlabdástól ültettünk a kertünkben.

– S miként éli meg a 71 éves családfő, az elismert művész a karácsony semmivel össze nem hasonlítható élményét?

– Ez szintén összetett, engem mélyen érintő kérdés, nem könnyű szavakba öntenem a választ. Kénytelen vagyok évtizedekkel korábbra visszatekinteni. Annak idején, miután a templomban az éjféli misén feltöltődtünk a születés magasztos érzésével, otthon – mondhatni kötelező módon – elfogyasztottuk az angyalok után angyóknak nevezett kolbászt. S e szakrálisnak egyáltalán nem nevezhető emlék ugyancsak máig megmaradt bennem. S ilyen, úgymond civil szokások manapság is áthatják az ünnepünket, mivel elő-előfordul, hogy az ajándékok átadását, átvételét követően némi forralt bor kíséretében elkezdünk kártyázni.

De akkor is minden pillanatban benne van a levegőben az a tudat, hogy volt valaki, aki helyettünk, érdekünkben áldozatot vállalt.S ez a valaki, kisdedként a betlehemi jászolban kétezer-húsz esztendővel ezelőtt éppen ekkor jött erre a világra. Számomra ezt talán akarva-akaratlanul Szabó Tamás Salgótarjánból elszármazott szobrászművész fejezte ki legtalálóbban az 1956. december 8-i sortűzben értelmetlen halált szenvedettek emlékhelyén felállított alkotásában, amely az én tudatomban Krisztus-szoborként is rögzült. A fő alak pózában ugyanis a fájdalom mellett véleményem szerint benne van a megváltás esélye, a sötétségen túllépni tudó fény, egy jobb világ iránti bizakodás, hit érzése is.

– Szűkebb tájhazánkban körültekintve se közel, se távol nem találni Kossuth-díjast, aki immár a nemzet művésze is. Hogyan lehet ezt felfogni, megélni?

– Mindenekelőtt úgy, hogy én Somoson mindmáig Kiss Ica és Földi Jani fia vagyok. Ők Péternek szólítanak, vannak, akik tanár bácsiként, tanár úrként tisztelnek, mások – akikkel a kocsmában kvaterkázni szoktunk – közülük valónak tartanak. Ami pedig engem illet, én igazán – mások mellett – Petőfi Sándort, Ady Endrét, József Attilát, Nagy Lászlót, Munkácsy Mihályt, Csontváry Kosztka Tivadart, Derkovits Gyulát, Kondor Bélát, Tóth Menyhértet vélném méltónak erre a címre. S egykori helyi kor- és pályatársaim, barátaim közül is többek – így a mondhatni fiatalon távozott Hibó Tamás és Szujó Zoltán, a szintén idejekorán elment nagy tudású tollforgató Pál József –szellemisége, faltörő bátorsága, küldetésszerű, rendületlen mást akarása is beépült munkásságomba.

Vagy a hála istennek ma is köztünk lévő balassagyarmati szobrász, Csemniczky Zoltán igazmondása, a már régen békési szülőföldjére visszaköltözött Lóránt János festészetének a szocreál stíluson elegánsan túllépő pőre valóságábrázolása. Nélkülük nem tartanék itt, igazság szerint velük is szívesen megosztanám díjaimat. S akkor még nem is szóltam olyan kivételes képességű, iskolázatlanul is zseniális gondolkodóról, mint a festő, a költő Balázs János valóságalapú, egyetemes érvényű misztikumáról, amely nagy hatással volt rám, és amely még mindig nem kapta meg a talentumához méltó elismerést.

– Szilasi Ágota művészettörténész írta a Földi Péter című, 2005-ben napvilágot látott reprezentatív albumban megjelent tanulmányában: „Stilizált állatai az önmagát kereső ember képmásai… Művei kezdettől fogva emberlétünk határait sejtetik… Arról a viszonyról szólnak, hogy miként kötődhetünk a teljességhez és arról, hogy a magasba röpítés és a földi valóság igazsága miként válhat hitelessé…” Úgy tűnik nincs ez másként újabb keletű műveiben sem.

– Reálisnak éreztem akkor is, ma is ezt a szakszerű értékelést. Valóban a maga kozmikus teljességében igyekszem megérteni és megértetni, s a lelkeket érintően ábrázolni a teremtett világot, legközelebb József Attila vezérelve, a mindenséggel mérd magad eszméje áll hozzám. Mostanában immár harmadik éve festem a Szántás a kút körül című, a Pásztor fia alcímű nagyméretű – 2,5x2,2 méteres – képemet, amelynek alapmotívuma egy szuszék, amely a népélet egykori emblematikus munkaeszköze volt. Ha sikerül a munkámat terveim szerint befejezni – egyébként mostanában ki tudja, minek hatására sokat haladtam vele – akkor a vásznon megjelenő, anyagot öltött gondolat már tőlem függetlenedve is kiválthatja az általam kívánt hatást az univerzumról való gondolkodást, a világban való alkotó jelenlét fontosságát illetően.

– Mint Shah Timor Földemlékek címmel forgatott filmjének képei is megerősítették: Földi Péter falujában és környékén ízig-vérig helyi lakosként élt akkor is, amikor az egri főiskolán éveken át oktatta a növendékeit. Mennyiben tartja magát somosinak, salgótarjáninak, nógrádinak, magyarnak?

– Természetesen azon túl, hogy lokálpatrióta vagyok, ezer szállal kötődöm a megyeszékhelyhez is – amellyel sokáig egy települést alkottunk – valamint Madách Imre és Mikszáth Kálmán vármegyéjéhez, nem is beszélve szeretett hazámról. Ez utóbbi érzés különösen hatalmába kerít például Erdélyben járva, de még inkább Európa más országaiban utazgatva.

Kozmikussá nőtt szűk élettér

Az interjúban említett 2005-ös kiadványban Wehner Tibor műtörténész, művészeti író fogalmazta meg a következőket: A rendhagyó falusi, vidéki életutat, pályát bejárt Földi Péter „…ecsetje nyomán a szűk élettér kozmikussá alakul, és tág érvényességűvé nyílik. A vérbő valóságélménnyel átitatott motívumok megjelenítésmódját a gyermekrajzok stílusa, a népművészet formakincse és logikája, a művészet ősi konvenciói árnyalják.” Wehner Tibor Supka Magdolna nagy tekintélyű elemzőtől is idézett: „A baljós sejtelmekkel terhes képsorok után úgy tűnik, a művész az élet folytonosságát fenntartó szerelmet tekinti földi létünk legfőbb misztériumának.”