A szépséget hirdeti Pásztó büszkesége

Beszélgetésünk során mesélt életéről, művészetéről és arról is, hogy nemrég hungarikummá választották az általa tervezett Hollóházi kollekciót. A művésznő azt vallja: a szépség erősen meghatározza az emberek mindennapjait, amit festményein keresztül szeretne átadni.

– Hosszú évek óta vagy már a szakmában. Mikor és hogyan kezdődött a festészet iránti szerelmed? (Régi ismertségünk okán engedtessék meg a tegeződő viszony.)

– Visszaemlékezve gyermekkoromra, mindig is festő akartam lenni. Édesapám finom, szinte éteri tájképeket festett, tehát eléggé meghatározta fejlődésemet, hogy festékillatú délutánok és finom érintésű vásznak között szőttem gyermekkori álmaimat a művészetről. Édesanyám pedig ellátott „szakirodalommal”, hiszen megkaptam a gyönyörű és értékes művészeti albumokat, amelyeket ámulattal olvastam-forgattam és szinte magamba szívtam fenséges üzenetüket. Így szinte természetes volt, hogy nem kacsingattam más pálya felé. Úgy van az, hogy az ember egyszer csak megérzi, hogy mi a dolga itt a földön. Ha művészembernek küldte az „ég”, akkor pedig nincs, nem lehet olyan erő, amely eltéríti feladatától. Kő Pál, a Kossuth-díjas szobrászművész mesterem azt mondta: „dolgod van, s a dolgod el kell végezni!”

– Melyik korszak áll hozzád a legközelebb? Van kedvenc festőd?

– A manierizmust imádom! Ez a reneszánszot és a barokkot kötötte össze, Raffaello és Michelangelo határozottan élt a korszak eszközeivel. Egyébként eléggé intellektuális jellegű. Elnevezése utal a manírra, a modorosságra, természetesen a jó értelemben vett kifejezésre. Sajátos képalkotás jellemzi e stílust, az addigiaktól eltérő szépségeszménnyel, például: a madonnáknak jóval hosszabb nyakat festettek, (gondoljunk csak El Grecora) újszerűen ábrázolták alakjaikat, részletező aprólékosságba zuhantak olykor, misztikum és nyugtalanság jelenik meg a manierista festményeken, de erőteljesen átölel mindent az intellektuális fantázia. Kicsit belelendültem, de engem elbűvöl ez a téma. Kedvenc festőm? Tulajdonképpen minden nagymester, akitől tanulhattam. De az imént említett El Greco vagy Van Gogh, aki úgy tudott érzelmeket festeni, mint senki, de imádom Modiglianit és sorolhatnám sokáig a zseniális művészeket, akik engem elragadtatnak és ringatnak fantasztikus alkotásaikkal.

– Mi inspirál az alkotások készítésekor és milyen üzenetet hordoznak?

– Valójában minden inspirálhat, mert annyira rányomja lelkemre bélyegét minden pillanat, érzelem, fájdalom, repülés és zuhanás, érintés és hangulat. És én, ahogyan Latinovits Zoltán mondta: „emlékszem a repülés boldogságára”! Amikor foglalkoztat egy téma, szinte nincs „üresjárat” a gondolataimban, hiszen a festő mindig fest: szívvel, gondolatokkal és érzelemmel. Aztán, amikor megszületik „bent” a mű, már „csak” vászonra kell festeni azt. Ez egy gyönyörűséges folyamat, lelki alkímia. Hiszen a művész „ember aranyat” hoz létre. Égi antennásként vesszük az „adást”, amely a lelkünkben átalakul, aztán megjelenik a vásznon. Nagy misztérium ez, nagy beavatás. A művek üzenete persze változó, hiszen mindig az aktuális téma határozza meg, de nálam mindenekfelett győz a Szépség. Szoktam mondani, hogy a Szépség koldusai vagyunk itt a földön, hiszen vonzódunk a szép festményekhez, versekhez, tárgyakhoz, melyek erősen meghatározzák mindennapjainkat. Gondoljuk csak végig: mennyi szép tárgy vesz körül minket? Mennyire fontos, hogy szép házban éljünk, szép festmények között, szép szőnyegeken járjunk, szép porcelánból igyuk a kávénkat…és sorolhatnám. Ezért hirdetem a Szépséget, mert ebben hiszek.

– Melyek a legkedveltebb műveid?

– Ha a saját életművemből kellene választanom, akkor bajban lennék, mert mindig vannak aktuális kedvencek, aztán jön a következő korszak és továbblépek. De azt hiszem, ez így van rendjén. Nagy időszakom volt a balerinás korszakom, lázasan lobogtam a táncosokért, láttam őket a próbákon, napközben. Melegítőben, kőkeményen dolgoztak napközben. Este pedig az Operaház színpadán lebegtek a tüllben, mint égi hírnökök, s ugyanaz az ember lebegett, aki nappal iszonyú keményen dolgozott az „anyaggal”, estére éteri tündérré változott. Imádtam őket! Miután én szenvedélyes ember vagyok, csak szenvedéllyel tudom tenni a dolgomat, így lángolva tudok lobogni egy-egy témáért, amíg érdekel, aztán továbbállok. De hiszen ez az élet: változunk, tehát vagyunk!

– Nógrád megyében nyílt már több kiállításod. Melyek voltak ezek és hol? 

– Igen, hiszen Pásztón születtem és ott éltem fiatalabb koromban. Így ott volt az első néhány kiállításom, a kollégiumban, a Városi Könyvtárban, majd a salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, illetve részt vettem a szécsényi őszi tárlatokon is.

– Mostanság van felkérésed kiállításra? Külföldön is zajlanak tárlatok? 

– Mindig vannak felkéréseim, amelyeknek szívesen teszek eleget, hiszen a művész azért is alkot, mert szeretné magát megmutatni. Szeretné eljuttatni a finom lelkű és érdeklődő embereknek azt az üzenetet, melyért küldték az „égiek”. Sok állandó kiállításom van itthon, Budapesten, például a RAM Colosseumban, a Dorottya palotában, de vidéken is több helyszínen láthatóak festményeim. Sanghaiban találkoztam és ismerkedtem össze Iványi-Grünwald Béla unokájával, így a barátságunkból az lett, hogy állandó kiállításom van ott az ő műtermében.

– Nemrégiben hungarikummá választották az általad tervezett Hollóházi porcelánokat. Mi ihletett ezek elkészítésekor? 

– Néhány éve a Nemzeti Táncszínházban volt kiállításom, a várban, nagyon szerette a hazai média és sokat hívtak kulturális műsorokba akkoriban. Ekkortájt hívtak Hollóházáról, hogy tervezzek nekik porcelánokat. Amikor megállapodtunk a gyárral, sírva hívtam anyukámat, mert olyan boldog voltam a feladat, a megbízatás miatt, hiszen több száz éves múltú porcelángyárról beszélek. Terveztem először egy vörös-fekete-arany kollekciót, szerették. Aztán azóta már négy Vészabó kollekció van a márkaboltokban. Most készülök az ötödiket megtervezni. Csodálatos és felemelő álmodás ez a munka, szeretem Hollóházát és büszke vagyok az együtt munkálkodásunkra. Valami maradandót hozunk létre, mely hozzátesz a világ szépségéhez, hiszen én mindig azt kérdezem: „Mit tehetek hozzá ehhez a világhoz és nem azt, mit vehetek el?”

– Mesélnél kérlek arról, hogy jelenleg min dolgozol, illetve a jövőbeni terveidről!

– Szatmári Nóra és Tupi Éva Ágnes megrendelték tőlem a Tarot kártyák újraértelmezését, így az utóbbi időszakban ez a gyönyörűséges feladat foglalkoztatott és szinte mágikus bűvöletben dolgoztam a kártyákon. Most a nyomdában várják, hogy elinduljanak különös utazásukra, hogy eljussanak mindazokhoz az érzékeny szívű emberekhez, akiknek üzenetet közvetítenek Nórán és Éván keresztül, akik ezzel az ősi tudással segítik a hozzájuk forduló embereket. Könyvvel együtt jelenik majd meg ez a bűvös kártyacsomag, négy nyelven, több mint kártya, hiszen egy ősi tudást hordoz, melyet valaha az istenek írnoka, Thot hozott le a földre.

– Mi a véleményed a Nógrád megyében élő képzőművészek jelenlegi helyzetéről? 

– A művészemberek sorsa nem volt könnyű soha, de akit erre a feladatra küldtek, az pontosan tudja, hogy nem a szélesre tárt ajtót kell választanunk, hanem a nehezebb ösvényt. Szinte mindenhol azonos a „művészsors” kisebb-nagyobb kilengésekkel. Én nem nagyon tudok olyan alkotóművészről, akinek könnyed élete lett volna, de nem számít, ha az ember teszi a reá testált dolgot. A művészember üzenetet közvetít ég és föld között, a művészember gyermek mer maradni ebben az olykor cudar világban, játszani mer, álmodni mer és ezért sokan bolondosnak tartják, de nem bolond, csak nyitott a szíve. Nyitottabb, mint a többi emberé, mert más szegleteit is látjuk a világnak. Persze a hétköznapokban gyámoltalan maradtam, de amikor az üres vászon felett ülök és elindulnak felém az álmok, akkor érzem igazán otthon magam. Ott, azon a különös bolygón, amelyet én teremtettem magamnak, ahol megvalósulnak a csodák, ahol mindig ragyog az ég és szilaj tengereken visz a végtelen szél, szikrázó vitorlájú hajómon.