Száz év’ előtti hőseink nyomában

A mindenszenteki ünnep alatt temetőinkben a keresztek mellett a legtöbb gyertya a hősök emlékhelyét öleli körül. Legyen az első vagy a második világháború pusztításairól szó, ők, akiknek családtagjai nem tudnak sírjukon gyertyát gyújtani, ide zarándokolnak, hogy a kegyelet virágait, mécseseit tegyék le a szobor vagy az emléktábla elé. Mai, rendhagyó utazásunkban, a száz évvel ezelőtti hőseink nyomába eredünk, az első „nagy háború” időszakát felelevenítve, megidézve egykori harcoló családtagjainkat, a mi családi hőseinket, legyenek túlélők vagy hősi áldozatok, hitvesek, nagypapák, dédpapák vagy ükpapák, a régmúlt időből, a történelem lapjairól.

[caption id="" align="alignleft" width="720"] A hősök szobra közelebbről[/caption]

Hogy az első világháború és a Monarchia szétesése a levegőben lógott már évekkel 1914 előtt, az a történészek számára nem vitás. Ha csak hazánknál maradunk: a nemzetiségi kérdések, a keleti-nyugati országrész eltérő fejlettsége (mondjuk egy galíciai falu és Bécs helyzetét nézve), a földrajzilag is hatalmas birodalom irányíthatatlansága csak kisebb cseppek voltak a pohárban, a nagyhatalmi ellentétek, célok, a kialakult szövetségi rendszerek, a Balkán helyzete már évekkel azelőtt borítékolta: itt valaminek történnie kell. S történt is, a bizonyos merénylet 1914. június 28-án, amelyen ugyan felháborodott a közélet, de a Monarchia hadüzenete után már éltették a háborút. A haditechnika fejlettsége miatt azt hitték, ez a háború gyors lesz, szállóigévé vált a mondat: Mire a falevelek lehullanak, hazatérnek a katonák.

[caption id="" align="alignleft" width="776"] Salgótarjánban a posta előtt állt a hősök szobra, amit 1923-ban avattak fel. A korabeli képeslap megőrizte a szobor felvételét[/caption]

A falevelek ugyan lehullottak, de a katonák közül sok ezren sohasem térhettek haza szeretteikhez. A villámháborúból állóháború lett, s a másik szállóige szerint: nyugaton a helyzet változatlan lett. Azaz mégsem: már százak, ezrek értelmetlen halála sok család életét örökre megváltoztatta, sok falu és város vesztett értékes, egészséges világnézetű, igaz magyar embereket, a háború nemcsak a frontra, de a hátországra is kihatott, legfőképp az emberveszteség által.

[caption id="" align="alignleft" width="1024"] A doberdói magyar kápolna[/caption]

Ma, amikor már objektívebben tudjuk megítélni a történéseket, egyre több szó esik a világháborúról, különösen is a 100 évvel ezelőtti, 1916-os évről. Kutassunk a családi archívumban, a családi emlékezetben, a még élőkkel folytatott beszélgetésekben – mert minden családnak van egy története a 100 évvel ezelőtti időről, legfeljebb még nem kerestük meg.

[caption id="" align="alignleft" width="1263"] Magyar katonák a fronton Isonzónál[/caption]

De merre is harcoltak elődeink? Doberdó és Isonzó nevét nemcsak népdalaink őrizték meg, hanem a háborús emlékezet is. Az Isonzó folyó, ami a térség névadója, 1100 méter magasságban ered a Júliai-Alpokban, majd dél felé folyva a mai szlovén-olasz határon kanyarog az Adriai-tengerig. A Doberdó név pedig a fennsíkot foglalja magában, és a hasonló nevű települést. De valójában ez a két név sokkal többet: a Galíciai (keleti) front mellett, vagy azzal együtt számunkra az első világháborút, emberáldozatokat, múltunkat, felmenőink fiatalságát.

[caption id="" align="alignleft" width="2400"] Harcoló katonák az első világháborúban[/caption]

A helyszínen ma is állnak emlékhelyek, temetők, köztük magyar vonatkozásúak is. A katonák imahelyeket már a háború alatt is létesítettek itt, de ezeket a front változása miatt meg kellett semmisíteni. Az egyik legszebb, már maradandó emlék a Doberdói magyar kápolna, amelyet még 1918-ban kezdtek építeni, IV. Károly király, a Monarchia második és egyben utolsó királya kezdeményezésére, a magyar katonák tiszteletére, de az épület berendezése befejezetlen maradt, mert a történelem közbeszólt. Így méltatlan módon elfeledték, csak 2009-ben sikerült átadni, s ma azokra a katonákra emlékeztet, akik itt, idegen földben nyugszanak, távol a hazájuktól.

[caption id="" align="alignleft" width="1280"] Katona áll bajtársai sírja felett[/caption]

A szám szerint 12 „isonzói csatában” mintegy 300.000 magyar halt meg az egész akkori ország területéről, 1915 és 1917 között. Ezek a csaták az úgynevezett felőrlő harcok halmazába tartoznak, ami azt jelenti, hogy az itt harcolók kis területen, nagy létszámban harcoltak, hatalmas emberáldozatok árán, gyakorlatilag területileg nézve eredménytelenül. A csaták sorát a caporettoi áttörés, vagyis a 12. isonzói csata zárta, amivel a Monarchia seregei Olaszországba értek. Az embervesztesége az osztrák-magyar birodalomnak mintegy félmillió volt, s ahogyan már írtuk is: ennek jelentős része magyar volt, többek között a Felvidékről, Kárpátaljáról vagy Erdélyből.

A „hazai” folytatást ismerjük: a zűrzavaros őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság napjai, majd a trianoni békediktátum, és az új helyzettel feldolgozása, valamiféle konszolidáció az országban, és egy újabb korszak, amelyet szintén egy háború értelmetlen pusztítása zárt le.

Az első világháború után a nehéz gazdasági helyzet közepette is igyekeztek emlékezni a hősökre. A megyeszékhelyen, Balassagyarmaton 1937-ben avattak emlékművet a világháborús hősöknek, Salgótarjánban pedig a posta előtt 1923. november 18-án avatták fel a város első köztéri alkotását, Siklódy Lőrinc szobrát. Ez utóbbit sajnos már csak fényképen láthatjuk, pedig igazán impozáns lehetett, s az arra járókat valóban arra emlékeztette: hős fiaink emlékét megőrzi a város közönsége. Később, 1932 nyarán külön emléktáblát létesítettek a losonci gyalogezred első világháborús áldozatainak, amelyet Bóna Kovács Károly készített, alkotása ma a régi temetőben található, a nagytemplom előtt pedig a másolatot látjuk, ami Bobály Attila alkotása, ezt 2007-ben avatták fel. A mai város déli részén, Zagyvapálfalván pedig Martinelli Jenő Őrt álló katona című szobrát 1926. május 30-án, a magyar hősök emlékünnepén avatták fel. Aki ma a városba érkezik, jól láthatja a felsőtemetőben álló emlékművet, ami valóban őrt áll a község felett, s nyugat felé nézve emlékeztet a távol történt harcokra. Zagyvapálfalváról, erről a pár száz lelkes településről 52 katona halt hősi halált az első világháborúban.

[caption id="" align="alignleft" width="1280"] Első világháborús katonasírok Isonzónál[/caption]

Folytathatnánk tovább a sort, hiszen szerte a megyénkben minden temetőben vagy falu főterén található emlékmű a hősöknek, amit elődeink szeretettel gondoztak és őriztek meg az utókornak. Családok őrzik az emlékezetben a felmenőket, a hősöket, akik egy értelmetlen háború áldozataként hagyták hátra a hitvest, a gyermeket és a családot. S ami a legszörnyűbb: ezt az emléktáblát negyedszázad után ki kellett egészíteni egy másik névsorral: a második világháború borzalmaiban elhunyt katonák és polgári áldozatok neveivel, s a rendszerváltás után XX. századi történelmünk harmadik világot rengető eseményének, az 1956-os forradalom áldozatainak neveivel vagy emléküket megőrző oszloppal, emlékjellel, kopjafával.

Múltunk tehát nemcsak nagy történelmi ünnepeinken szólít megállásra, hanem mindennapjainkban is, most, az ünnepen pedig különösképp. A 100 évvel ezelőtti, hazánktól távoli események, a második világháború, vagy a 60 évvel ezelőtti 1956-os forradalom hősei igazán megérdemlik, hogy emlékükre gyertyát gyújtsunk a hősök szobrához ezen a hétvégén. Ady Endre Imádság háború után című költeményében így kiált fel: „Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.” Legyen a szívünkben béke és tisztelet a hősök iránt. Boruljon gyertyafénybe a temetői kereszt és a hősi emlékmű, hogy érezzék elődeink: nem felejtettük el tetteiket, emlékezünk rájuk, és elmondjuk, átadjuk az utódoknak is régmúlt idők üzenetét, emlékezetét.

Veszelovszki Balázs