2018.02.22. 20:15
Fogság, éhezés, vérhas és szenvedés – végül mégis hazatért a doni katona
Idős ceredi olvasónk kereste fel a minap szerkesztőségünket, s hosszú, kézzel írt megemlékezést adott át nekünk. Kérte, hogy ha tehetjük, jelentessük meg írását. Ő ezzel is szeretné kifejezni tiszteletét édesapja iránt, aki tavaly lett volna 100 éves. Azt is hozzátette, hogy szeretné, ha a háborúk túlélőire is ugyanolyan hősként tekintenénk, mint az áldozataira.
Édesapám, Kis-Simon János 1917. december 2-án született, tehát tavaly lett volna százesztendős. Nyolcvannyolcadik életévében hagyott itt minket, pedig sok szenvedést élt át élete során, a doni frontot is megjárta, ahol rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül, de végül szerencsére hazajött. A tényleges kétéves katonaidőt Désen, Romániában szolgálta, fiatal házasként vonult be a hadseregbe.
1942. május 9-re, szombatra volt kitűzve az esküvőjük az alig tizenhat éves édesanyámmal, előtte két nappal, május 7-én jött a behívó a losonci gyalogezredhez a frontra. Éppen csak megülték a lakodalmat, s másnap, vasárnap reggel – itt hagyva a násznépet –, az új menyecskével lovas kocsival indultak Losoncra.
Sok érdekes dolgot mesélt nekünk édesapám a frontról, Oroszországról. Az egyik ilyen élménye volt, amikor a lövészárokban figyelőállásban teljesített szolgálatot a kétméteres hóárokban –40 fokban, ahová záporoztak az ellenség lövései. Volt a bunkerben vagy két szál cigarettája, és arra gondolt, hogy jó volna legalább az ujjait megmelegíteni velük egy kicsit. A puskáját hátrahagyva bement hát cigarettáért, ám amíg benn volt a bunkerben, addig bombatalálat érte a lövészárkot. Amikor visszament a posztjára, látta, hogy a puskája darabokra tört a repeszektől. Így mentette meg az életét a cigaretta.
A támadáskor édesapám szanitéc volt. Hordta hátra a sebesülteket. A századosuk is nagyon megsebesült, ezért biztonságos helyre vitte, bekötözte, gyógyította. Napokig ápolta, finomságokkal etette, próbálta lábra állítani. Végül a századosnak sikerült felgyógyulnia, ezért hálából édesapámat hazaengedte szabadságra, aki csak nagy nehézségek árán tudott visszautazni Magyarországra.
Három hónapot kapott, de az utazás nagyon körülményes volt, hosszú ideig tartott. Gyalog és tehervonaton sikerült végül hazaérnie, kevés idő maradt arra, hogy itthon legyen. Mire visszatért a frontra, addigra ott megkezdődött a visszavonulás. Újból indulhatott hát haza, megint csak gyalog… Három hónapnyi menetelés a méteres hóban, mínusz 40 Celsius-fokos hidegben, lerongyolódva. Megfagyott a füle-lába. Azt mesélte, nem mert a füléhez nyúlni, mert leesett volna. A lábai egész életében fájtak, viszkettek a megfagyástól. Sokszor megállt, hogy már nem bírja tovább, de bajtársai nem hagyták, egymást vonszolták. Hazafelé már nagyon kevesen jöttek a századból, sokan meghaltak útközben.
A századosuk, akit édesapám megmentett, egy hordó bort vitt magával arra az alkalomra, ha hírt kap, hogy otthon megszületett a fia. Megfogadta, csapra üti a megmaradt katonáknak. Éppen egy faluhoz értek, amikor bemondta a rádió, hogy fia született. Lett nagy öröm, mulatás. Volt egy cigány katona, aki néha azzal szórakoztatta a többieket, hogy puskájában megforgatta a tárat arra a nótára, hogy „Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs, ritka kislány, aki takaros’’, majd lövést imitált vele. A százados átadta neki a puskáját, hogy forgassa el. A „játék” végén rá kellett fordítani valakire, és a ravaszt meghúzni. A százados azt hitte, hogy nincs megtöltve, élébe állt. A puska eldördült, és mivel meg volt töltve, a százados azonnal meghalt. A katonák összetörve, fájdalommal a szívükben folytatták útjukat, immár a századosuk nélkül.
Édesanyámék egy évig semmit sem tudtak édesapámról, még el is gyászolták. De egyszer csak hazatért… Pár hónap után azonban újból elvitték, s 1944 őszén fogságba esett. Éppen akkor, amikor édesanyám hat hónapos áldott állapotban volt velem. Elhurcolták Oroszországba, ahol dolgoztatták, csalánlevesen éheztették őket. A fogságban kitört a vérhasjárvány. A pöcegödrökbe úgy forogtak bele az emberek élve. Édesapám is elkapta a járványt. Ki volt már téve a halottak közé, amikor ott járt az orvos, meghallotta, hogy vonat indul. Kérdezte, hová megy a vonat. Mondta az orvos, hogy Magyarországra. Édesapám rimánkodni kezdett, hogy tegyék őt fel a vonatra, de nem akarták, hogy már úgyis meghal, nem ér haza. Ő azt mondta, csak tegyék fel, őt a honvágy haza fogja vinni. És tényleg, 1946 őszén, 45 kg súllyal, sok-sok szenvedés után hazatért. Akkor, amikor én már másfél éves voltam. Ekkor látott először édesapám. Később született még egy öcsém is, ami nagyon boldoggá tette. Sok munkán, betegségeken ment keresztül életében, de megtanulta elviselni a szenvedéseket.
A túlélők is mártírjai a második világháborúnak, őket sem kell elfelejteni, róluk is meg kell emlékezni.
Pál Tiborné,
sz. Kis-Simon Izabella
