Tanulom még

Amíg nem fogjuk az első gyermekünket a karunkba, addig el sem tudjuk képzelni, milyen érzés megpillantani az aprócska életet, amit hónapokig a szívünk alatt hordoztunk. Aztán az első órák és napok bódulata után a nagy öröm mellé bizony belopja magát a félelem is: hiszen életben kell tartani egy újszülöttet!

A felelősség mázsás súlyként nehezedik a vállunkra, és bizony, annak aki hagyja, meg is keserítheti a babázással töltött napokat, éveket. Én nem tartom magam paramaminak: éjszakánként nem álltam a kiságy mellett azt figyelve, hogy vesz-e levegőt a gyerek. A játszótéren sem jártam folyton a totyogó nyomában, hagytam, hogy felfedezze magának a világot. A kisebb sérülésekkel nem rohantunk az orvoshoz, és bizony a kullancsot is saját kézzel, vagyis szemöldökcsipesszel távolítottam el.

Sokan azonban azt gondolják, minél önállóbb az utód, annál kevésbé kell aggódni miatta. Nos, el kell keserítenem azokat az anyukákat, akik ebben bíznak. A tinédzser gyerekem ugyanis egyre több programot szervez a barátaival, az utóbbi időben már a koncertek is terítékre kerültek. Ugyan a helyszínre szállításban és a hazajutásban még segítségre szorul, de közben nem kér a pesztrálásból. Lelki szemeim előtt már látom az otthon álmatlanul töltött éjszakákat, amikor majd arra várok, hogy megjöjjön egy-egy buliból. Talán a leválás és az elengedés a legnehezebb feladat, amit az édesanyáknak át kell élniük, azt hiszem, ezt még nekem is tanulnom kell...