Negyvenöt éve dolgozik a gyarmati kórházban a kitüntetett vezető szakasszisztens

– Miért választotta ezt a hivatást?
– A dédnagymamám a lehetőségeihez képest mindig segítette a faluban a rászoruló embereket, legyen szó születésről, betegségről, vagy éppen a halálról. Ugyanezt láttam nagyapámnál és a szüleimnél is, akik mindig támogatták a rászoruló, elesett embereket. Éppen ezért számomra is egyértelmű volt, hogy olyan szakmát választok majd, ami a bajban lévő emberek segítségével kapcsolatos, és ezt a munkám során, valamint a magánéletben is tudom gyakorolni. Mondhatnám úgyis, hogy örököltem az elődeimtől ezt a hivatást, ami számomra csak felnőttként vált világossá.

– Mit tart a legfontosabbnak a munkája során?
– A legfontosabbnak a szakma fejlődésével való lépéstartást érzem. Ugyanis ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a munkámat magas szakmai színvonalon és precízen lássam el, illetve higgadt és empatikus magatartást tanúsítsak. Ezenkívül a sokszor stresszes helyzetekben szintén nélkülözhetetlennek érzem a megfelelő csapatmunkát.

– Mi volt a legemlékezetesebb pillanata az elmúlt több mint négy évtized alatt?
– Rögtön az első ügyeletem során egyedül kellett egy császármetszésnél altatást végeznem. Őszintén szólva felemelő érzés volt, hogy részese lehettem egy újszülött érkezésének. Soha nem fogom elfelejteni.

– Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
– Ez a díj a több mint négy évtizedes munka elismerését jelenti számomra. Annak ellenére, hogy fontos szerepet vállalunk egy műtét során, szinte észrevétlenek maradunk. A műtét előtt csupán egy rövid ideig találkozunk a beteggel, és általában az altatásból ébredve már nem is emlékeznek ránk. Így kevés visszajelzés érkezik hozzánk a páciensek felől. Ezért ezzel az elismeréssel mindenképpen egy pozitív megerősítést kaptam az eddig végzett munkámat illetően. Szeretnék köszönetet mondani a családomnak, akik ennyi időn keresztül támogattak, továbbá Sándor Katalinnak, a Magyar Ápolási Egyesület Nógrád Megyei Alapszervezetének az elnökének a díjra való felterjesztésért és a kollégáimnak is, hogy mindig számíthattunk egymásra.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Bár a több mint negyvenéves munkaviszony mellett már a nyugdíjas éveimet tölthetném, de a visszajelzések alapján még szükség van a tevékenységemre. Így, amíg az egészségem engedi, szeretnék ennek a csapatnak a hasznos tagja maradni. A tudásomat pedig átadni a fiatalabb korosztálynak.