1956. december 8. – A véres szombat emléke ma is köztünk él Salgótarjánban

A zagyvapálfalvai Jézus Szíve templom tornyában a falra valaki, évekkel, évtizedekkel ezelőtt grafitceruzával a sortűz dátumát és a „véres szombat” szavakat írta fel. Nem tudjuk, hogy olyan zagyvapálfalvai vagy környékbeli hívőről van-e szó, aki ott volt az eseményen, de túlélte, esetleg hozzátartozóját veszíthette el a gyilkos sortűzben. Az is lehet, hogy a templom javításakor kerülhetett oda a felirat, vagy valaki olyan írta fel, aki nem hívőként járt a templomban. Ez a kis felírás a maga egyszerűségével ott van és figyelmeztet az emlékezésre. Mindezeken túl pedig jól összefoglalja az eseményt is: annak a szombati napnak a tragikus perceit. 

Mert, mi is történt aznap a városban? A hatalom letartóztatott két munkást, ez volt az ürügy az eseményre. Jól tudták, hogy az októberi napok szabadságai miatt ez nagyon érzékenyen fogja érinteni az összetartó gyári munkásközösségeket. A szabadon bocsátásáért tüntetést szerveztek a megyei tanács épülete elé, hogy így adjanak hangot elégedetlenségüknek. A mit sem sejtő munkásokat az épület padlásterén már reggel óta ott várták az igen jó kedvben lévő, már félittas pufajkások. Már, ha hihetünk a szóbeszédnek, mivel írott forrásunk nagyon kevés van e nap történéseiből, a szóbeli visszaemlékezők pedig érintettségük révén nem beszéltek erről. Ők a hatalmat védték, az egyszerű munkásemberektől, akikben őszintén és tiszta jelleggel szólalt meg a lelkiismeret letartóztatott társaik iránt.

A mintegy négyezer ember, aki a téren tartózkodott, hangosan követelte a munkások szabadon bocsátását. Nem tudták, hogy a hatalom, Kádár János és pribékjei már készen állnak a válaszra, hiszen az fentről már meg is érkezett. Marosán György, a párt egyik főembere ugyanis kijelentette, hogy nem tárgyalnak, hanem lőnek. Hiába érkezett békés szándékkal a salgótarjáni munkásküldöttség, a hatalom nem a békés tárgyaláshoz, hanem a diktatórikus eszközökhöz fordult. Ezért kerülhetett sor a lövésekre is, amit a pártvezetés elhatározott. Ha Salgótarjánnal példát statuálnak, akkor végre elcsendesedhet az ország – gondolhatták. A pártvezetés parancsa gyorsan ideért, és a helyi vezetők készen álltak végre is hajtani azt.

A tértől nem messze, a templomban ekkor, a tüntetésekkel egy időben szentmisét tartottak, hiszen aznap a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe is van. A templomban imádkozó hívők láthatták a tömeget, és a templomnál megállított acélgyári munkáscsoportot is. Őket már nem engedték be a térre a „szervezők”, hogy így fogalmazzak, elegen voltak annyian is már ott, a téren a kiadott utasítás, a „rendezvény” elvégzéséhez. Az eseményt 11 órára időzítették, ekkor dördültek el a lövések, sorra estek össze az emberek az épület előtt: a gyerekek, a fiatal munkások, a családapák és családanyák is. Nem térhettek már vissza szeretett családjaik körébe. A részeg pufajkások azonban nemcsak a térre lövöldöztek, hanem a környékbeli házakba és az ott álló emberekre is. A legtöbb embert a hátán, valószínűleg menekülés közben ért a lövés. A visszaemlékezők szerint a hegyoldal és az egész környék tele volt menekülő emberekkel, hatalmas embertömeg rohant az életéért küzdve a térről.

A szentmise végén a templomból kisiető Kovács Zoltán plébános, a kántorként a szentmisén szolgáló Gonda Imre atya, és a szintén a szentmisén részt vevő Vilezsál György atya már csak azt láthatta, hogy a sebesülteket és a halottakat szállítják a kórházba a templom előtt. Hiába kérték a fiatal káplán atyák a plébánost, hogy kondítsák meg a harangokat az áldozatokért, a plébános nem engedte. Csendben és imádsággal nézték végig a sortüzet követő óra eseményeit.

A sortüzet kitalálók, megszervezők és levezénylők szégyenteljes tetténél csak az a szégyenteljesebb, hogy ezeket a vezetőket, fő embereket sem vonták felelősségre. És ez vonatkozott a legfelső pártvezetésen, a megyei vezetésen és a helyi vezetésen túl azokra is, akik félrészegen lőtték a tömeget, az ártatlanokat. Egy sem szólalt meg közülük vagy kért elnézést az áldozatok családjától az elszenvedett szörnyűségek miatt. Csendben és békésen élhettek közöttünk évtizedeken át az ártatlanok életének kioltói.

Ha pedig már nem is voltak közöttünk, személyük és a fanatikus híveik körében a „nagyságuk” tovább élt még évtizedekkel később is. Hol utcanévként, hol intézményként, hol pedig fogalomként. Hőst kreáltak a pártkatonából, példaként állították az ország népe elé a diktatúra vezetőit, kiemelt helyre rakták a véreskezűeket, akiknek a személyéhez többek között a salgótarjáni sortűz áldozatainak neve is hozzátapad. A múltat el akarták törölni, ezt hirdették az énekben, ezért helyezték saját embereiket a legfontosabb pozíciókba, ezért tüntettek el minden lelki értéket és épített örökséget a „régi rendszerből”. 

Úgy látszik, ez az ő meghamisított, sajátosan értelmezett, vagy sortüzeken és gyilkosságokon alapuló rövid, ám annál pusztítóbb múltjukra sajnos nem vonatkozott. Sokáig ellenzékben mesterkedtek a városban és a megyében, hogy megszerezhessék a hatalmat, utóbb pedig a várost vezetik, kevés sikerrel, és ami még szomorúbb, nem szakítva elődeik világnézetével, a párt névváltozásai ellenére is megtartva az évtizedes kommunista pártfegyelmet.