Nosztalgia a tévé előtt: segítünk felidézni a régi mesehősök emlékét

Én még a tévémacin nőttem fel. A derék medvebocs lefekvés előtt szépen megmosta a fogait, majd beült a kényelmes fotelbe, és megtekintette az esti mesét. Ami többnyire rajzfilm volt.

 A képernyőn megjelentek a madarak, énekükkel megrajzolták a magyaros motívumokat, és mi, gyerekek kikerekedett szemekkel bámultuk, amint a furfangos parasztember Mátyás király udvarában, miután a kenyérhéjjal megette a levesét, odakiáltotta a meglepett nagyuraknak: „eb, aki a kanalát meg nem eszi”. Vagy ott volt a találékony lány, aki az uralkodói parancsot tökéletesen teljesítve úgy látogat fel a várba, hogy „menjen is, meg nem is”. Nem beszélve Vukról, a rókakölyökről, vagy a Szaffiról. De a magyar népmeséken túlmenően már országok kiváló rajzfilmjein is örvendeztünk iskolásként. A lengyel Lolka és Bolka kalandjain, a cseh Rumcájsz betyár turpisságain a jicsini erdőben, meg persze az Óperencián túlról érkező nagyszerű alakok is felkeltették a figyelmünket: elég csak Tom és Jerry, Donald kacsa csalafintaságait említeni, vagy éppen a kengyelfutó gyalogkakukk prérifarkast kicselező vágtatásait a nevadai sivatagban. 

Egyik nagy kedvencem a tátrai pásztor volt, aki miután meggyújtotta a csillagokat az égen, a téli estén behívta blöki kutyáját, hogy a derék jószág ne fagyoskodjon a hidegben. Ma már nincsenek ilyen kedves kis mesék, sajnálom is, hogy a televíziók alig vetítik ezeket a filmecskéket. Bár most, a rajzfilmes ünnep kapcsán lehet, változik a világ.