Vegyük a háztájit!

Disznótorban leszek a hétvégén. Szerencsére nem a családunk készül az állat leölésére, így kevesebb munkából kell kivenni a részem. Emlékszem, hogy régen, amikor még gyerek voltam, a nagymamám minden évben nevelt egy vagy két sertést. Elmentek a vásárba, és megvették a malacot, majd hosszú hónapokig etették, gondozták. Akkor még nem sok feladatom volt a nagy családi összejövetelen, amelynek során feldolgozták az állatot. De hajnalban mindig a panaszos visításra ébredtem, majd a perzselő zúgására újra álomba merültem.

Abban az időben nem sok mindent vásároltak az üzletben. Talán csak a kenyeret. A tejet a helyi tehenészetből szerezték be. A kert azonban mindig meg volt művelve, így a zöldség és a gyümölcs otthon termett. Csirke is kapirgált a baromfisban, és emlékszem, a kislibák sárga pelyhét mennyire szerettük simogatni. Később pedig a hízott máját, a finom húsát megenni. A nagymamám sosem vásárolt tésztát sem az üzletben, saját maga gyúrta, a tyúkjai alól összeszedett tojásokból. Ennek megfelelően, szinte kukára sem volt szükségük, mert egyáltalán nem termeltek szemetet.

Nosztalgiával gondolok azokra az időkre. Igaz ugyan, hogy nehezemre esne munka után a kertet gondozni, és ellátni az állatokat, de sokkal szívesebben vásárolok kis családi gazdaságokban termelt élelmiszert. A piacon idős néniktől veszem a babot, a mákot és a diót, mert tudom, hogy így nem csak családom egészségének, de bolygónknak is jó teszek.