Fiatal költőtehetséget is vesztettünk a salgótarjáni sortűzben

A Madách Imre Gimnázium eminens diákja volt s alig néhány hónappal a végzetes esemény előtt kapta kézhez érettségi bizonyítványát. Aligha lehetett kétséges, hogy felvételt nyer az ELTE Bölcsészettudományi Karára, illetve lakója lehet az Eötvös József nevét viselő kollégiumnak is. A kiszámíthatatlan és nem ritkán kegyetlen sors tragikus megnyilvánulásaként értelmezhető, hogy 1956 őszén, kora telén szülei, családtagjai hívták haza a forradalmi harcok, illetve a szovjet katonai beavatkozás miatt veszélyes helynek minősült Budapestről.

Gimnáziumi osztályfőnöke, Herold László az irodalmi kör foglalkozásai és a Hajnali Karének című lap alapján tisztában volt vele – de sokan az évfolyamból és a gimnázium nagy közösségéből is tudták – hogy Ravasz István verseket is ír, méghozzá jeles talentumról, mély gondolatokról és érzelmekről árulkodó költeményeket. Ez azonban az úgymond nagyközönség, a széles nyilvánosság számára csak jóval később vált nyilvánvalóvá. 1999-ben az egyik volt osztálytársa, Doubravszky Sándor a Bagolyvár Könyvkiadó révén Levél címmel bocsátotta közszemlére az írásokat.

A költő unokaöccse, a két esztendővel a tragédia után született másik Ravasz István, az alezredes, hadtörténész – akit éppen édesapja testvére emlékére anyakönyveztek ezzel az utónévvel – 2009-ben Töredékek egy álomról címmel egy újabb kiadást segített a napvilágra munkahelye, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum támogatásával. Harmadszor a Nógrád Megyei Hírlap és a Madách-hagyomány Ápoló Egyesület 2015-ben adta ki önálló kötetben a verseket, Fogsz-e még emlékezni rám… címmel. 2013-ban Ravasz István 75. születésnapja tiszteletére a Tragédiaköltő nevét viselő civil szervezet kiadásában jelent meg az Élt 18 évet című kis kötetben egy volt kollégistatárs, Bozó Gyula visszaemlékezése.

Az utóbbi évtizedekben sokat tett és tesz az emlékőrzés érdekében Ravasz István alma matere, a Madách Imre Gimnázium is. 2001-ben rendezte meg először – közösen az egyesülettel – A költő él című versmondóversenyt a megye középiskolás tanulói számára. Ez a rendezvény csaknem húsz éven át állított így emléket a költőtehetségnek, az utóbbi egy-két évben a megemlékezés már iskolai keretek között zajlott és mindig Ravasz István salgótarjáni sírjának megkoszorúzásával zárult.

Esetenként voltak ünnepségek a Rákóczi úton, a tragédia helyszínén, az ominózus lakóházon elhelyezett emléktáblánál is. Sulyok László nyugalmazott újságíró, lapunk egykori főszerkesztője, a Pofosz megyei alelnöke egy komoly tanulmányon dolgozik, amelyben összegezni kívánja a Ravasz-kultusz történéseit. Érdekes, hogy a költő fiatal kora ellenére sokat írt az elmúlásról, amire a legjobb példa a Búcsúszó című költeménye.

Az idén a vírusjárvány okozta szigorú korlátozások keresztülhúzták a terveket, így a mai napon ki-ki elsősorban gondolatban, lélekben igyekszik nem elfelejteni és méltó módon megidézni a makói születésű, de Nógrádhoz, a megyeszékhelyhez szorosan kötődő kiváló adottságú örök fiatalembert, a derékba tört életpályájú költőszemélyiséget.

Filmben szerepel az időszerű verse

A Dornyay Béla Múzeum által a közelmúltban készített s interneten látható Amikor lőni kezdtek – Élő történelem című pályázati filmje éppen Ravasz István Európa népeihez című, mindig aktuális, de a mai napon különösen időszerű versével fejeződik be Kántor Zoltán, a Zenthe Ferenc Színház színművésze előadásában. Ebben írta az költő: Fogunk között homok csikordul,/kezünk a kőbe mar,/…Szabadság! – szivárványa vagy csak az őrült emberi képzeletnek.