Fél évszázada áll a pult mögött a tarjáni vendéglátós

– Már gyermekkorában érdeklődött a vendéglátás iránt?

– Kislánykoromban fodrász akartam lenni. Ám akkortájt nehéz volt bekerülni abba a szakmába, így amikor felmerült a pályaválasztás kérdése, a vendéglátást választottam. Nem bántam meg, az első pillanattól beleszerettem. Édesapám harminc évig a bányában dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt. Én voltam az első vendéglátós a családban – de nem az utolsó. Örömmel tölt el, hogy Andrea lányom és az unokám ugyancsak ezt a szakmát választotta. Mindketten örökölték a maximalitásomat. Büszkén tekintek rájuk, ugyanis leányomból sikeres üzletasszony lett, míg az unokám – akit ugyancsak Andreának hívnak – értékesítési igazgató egy neves budapesti szállodában. Zsolt, a másik unokám pedig informatikai pályára készül, azonban ő is feltalálja magát a pultban, hiszen felszolgálóként eltöltött egy nyarat a cukrászdában.

– Hogyan kezdődött pályafutása?

– 1963-ban a Pipacs cukrászdában szereztem meg az első tapasztalatokat a vendéglátás területén, majd 1964 és ’65 között a Salgó Presszóban voltam tanuló. Annak idején mi szombat, vasárnap és ünnepnapokon is dolgoztunk. Bátran állíthatom, hogy később hasznunkra vált a minőségi szakmai gyakorlat, de azóta már sokat változott a vendéglátás. 1967-ben ugyanezen a helyen nyitott meg a Kővirág presszó. Ez volt az első hivatalos munkahelyem, ahol üzletvezető-helyettesként kezdtem meg a pályafutásomat. Egészen 2002-ig hű maradtam hozzá, hiába csábítottak közben több helyre is dolgozni. Mindmáig jó szívvel gondolok azokra az időkre, amikor még működtek a gyárak és Salgótarján legendás csapata, az SBTC is aranykorszakát élte. Emlékszem, alig győztük az embereket kiszolgálni, mindig telt ház volt.

– Ön szerint azóta miben változott a helyzet?

– Sok dologra rá lehet fogni, de az az igazság, hogy romlott az emberek anyagi helyzete. A mai világban a sütemények már élvezeti cikknek számítanak, holott régen bőven volt lehetőség ilyesmikre költeni. Ma már sokan inkább otthon oldják meg a sütést. Hasonló okok miatt esett vissza a forgalom a többi vendéglátóhelyen is. Ugyanakkor a társadalmi kapcsolatok terén is előtérbe kerültek az okoseszközök. Ezek által könnyebb „beszélgetni” másokkal, hiszen rohanó világunkban egyre kevesebb időnk marad társaságba járni. Emlékszem, én 25 éves voltam, amikor először tévénk lett, s voltak idők, amikor a lakásokban sem volt mindenhol telefon. Akkoriban még sokat jártak társaságba az emberek és személyesen tartották a kapcsolatot.

– A városban sokan ismerik. Vannak régi törzsvendégek, akikkel szokott nosztalgiázni?

– Persze, van aki nemcsak a süteményért jár be a cukrászdába, hanem miattam, mert meglátott a pult mögött. Sokukat még a Kővirágból ismerem... Jó kapcsolatot ápolok velük, gyakran emlegetjük a régi időket, a vidám történeteket. Egyikükkel éppen a valamelyik nap idéztük fel a sztorit, amikor a kabátja kigyulladt a kályha melletti fogason, mert annyi ruhát akasztottak rá. Azóta is, ha összetalálkozunk, mindig jót nevetünk ezen.

– Milyen érzés ugyanabban az épületben dolgozni, ahol több mint fél évszázada a pályafutását is kezdte?

– Anno még a pékség területe is a Kővirághoz tartozott. A híres kövekről kapta a nevét, amelyek az ajtót és a falat díszítették, és amelyeknek ma már nyomuk sincs. Kívül-belül megváltozott az épület – egyedül én vagyok az állandó pont, szinte már hozzánőttem.

– Minek köszönhető mindmáig tartó lelkesedése?

– A titok az emberek és a szakma szeretetében van. Én a mai napig annál boldogabb vagyok, minél nagyobb a forgalom. Hiába tudok ennyi évet a hátam mögött, nem múlt el az érdeklődésem a vendégek és vendéglátás iránt. Talán ez abból ered, hogy mindig, mindenben meg akarok felelni. Éppen ezért minden nap a maximumot próbálom nyújtani, mindenki igényére igyekszem odafigyelni. A lehető legjobb tudásom szerint végzem a munkámat, hiszen az iskolában azt tanultam az oktatóimtól: mindig a vendég az első. Nekem azóta is ez a hitvallásom. A másik fontos alapelv, hogy a vendégnek mindig igaza van, még akkor is, amikor mi tudjuk, hogy valójában nincs. Persze voltak nehezebb időszakok, amelyek sok áldozattal és lemondással jártak – ennek ellenére ha újra kellene kezdeni, mindent ugyanúgy csinálnék. A jövő nemzedékének azt üzenném, hogy a magánjellegű problémáikat sose vigyék be a munkahelyre, hiszen egy mosoly néha többet jelent mindent szónál. Ezért fontos az eladó személyisége.

– Nem hétköznapi, hogy valaki ennyi évet munkával tölt. Meddig tervezi folytatni?

– Ezt sokan kérdezik. Minden napom a sütemények körül forog, gyakran látogatok be szabadnapomon is a munkahelyemre. Egyelőre nem tudnám elképzelni nélküle az életemet. Addig folytatom, ameddig az egészségügyi állapotom engedi, és ameddig számítanak rám. A családom miatt megéri csinálni, legfőképp, mert a dédunokám mindig feltölt energiával. Már Andrea unokám is várandós, és nagy örömömre éppen a 71. születésnapomra van kiírva a legkisebb családtag érkezése. Nagyon várjuk!

Névjegy

Krenácsné Bodor Valéria 1949. július 15-én, Somoskőújfaluban született. Az általános iskolát szülőfalujában végezte el. Salgótarjánban a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakiskolában szerzett vendéglátói, eladói szakképesítést. Tanulóéveit a Pipacs cukrászdában és a Salgó Presszóban töltötte. Ezt követően üzletvezetőnek tanult. Mindhárom iskolát kitűnő eredménnyel végezte el. Alighogy kézhez kapta a bizonyítványt, rögtön üzletvezető-helyettesként kezdett el dolgozni legelső munkahelyén, az akkori Kővirág presszóban. Ma már cukrászda működik a Füleki úti épületben, ahol immár 53 éve áll a vendégek szolgálatában, noha a hellyel együtt a munkáltatója is megváltozott. Özvegy, egy lánygyermek édesanyja. Rengeteget tesz a családjáért, lánya, unokái és dédunokái a legfontosabbak számára. Szabadidejében sem szakad el a hivatásától.